Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

Vásározás, értékesítés

Pedig iccaka vót. De mikor a legjavára a döcögősire írtek, lerántotta a rücskös ember fejirül a tarisznyát, azt felelvén; — Nincs magánál szebb ember a világon. Elvégezvén a kívánt dolgokat, tovább haladtak a vásárra."

122 Kereskedők. A mesterek legjobban szerették, ha kész árujukat kereskedőknek, vagy kofáknak egy tételben eladhatták, még abba is belementek, hogy százalékra bizományba átadták, így tovább nem kellett nekik foglalkozni vele. Jó mestereknél általában elterjedt szokás volt, hogy árujukat nem maguk hordták vásárra, hanem átadták kereskedőknek.

123 Messze földről felkeresték a jó mestereket kereskedőik a jó megbízható és szép áruért. Igaz ugyan, hogy valamivel kevesebbet kapott a mester árujáért, de az időt nem töltötte. A kereskedő beállt az udvarára, az edényt átszámolta, és ő zavartalanul dolgozott tovább, vagyis haladt és mindig biztos vásárja volt. Gyakran rendelésre dolgozott és így is többet kapott árujáért, mint a vásárra járó és gyöngébb munkát előállító fazekas, mert azért az utóbbi időben eléggé kifinomodott a vásárló közönség ízlése. Igen megválogatták az árut. Megnézték, hogy mit vesznek. Ez helyes is volt, mert egészséges versenyre késztette a fazekasokat és mindenki igyekezett a tőle telhető legjobb munkát előállítani. Ez a verseny mindig szebbé tette a fazekasmunkát, egyre jobb lett egy-egy mester híre, ami igen fontos dolog. Ahol több mester dolgozott, azok között került olyan, aki szeretett vásárra járni, szinte szenvedélye volt a vásár, szerette a közönséget. Örömét találta abban, hogy munkája kapós, de tanult, látott, ami csiszolta, előrelendítette munkájában. A mesterek zöme azonban háznál szerette inkább egy összegben eladni készítményeit és büszke volt arra, hogy őt nem vágja mindenféle idő, nem fázlódik, mégis mindig vásárja van, hiszen a kereskedő azonnal fizetett.

124 A nádudvari fazekasokhoz kereskedők jártak, Nyíregyházáról, Püspökladányból, Kábáról. Többször megtörtént, hogy ezek a kereskedők hozták vissza az edényt a nádudvari vásárra is. A nádudvari vásárlóközönség szívesen vitte a kabai edényeket. így megtörtént, az hogy a nádudvari vevő, aki kabai edényt akart vásárolni, a kabai kereskedőtől éppen nádudvari edényt vett. „Mondtam ekkor neki — említi Fazekas Lajos —, hogy hamarább, meg ócsóbban meg tudta vóna venni tőlem, hiszen az is az én munkám."

125 Volt egy kereskedőjük, bizonyos „Nyíregyházi Jóska", aki egyszerre húsz-harminc szekér cserepet is elvitt egy-egy alkalommal. A Fazekas család régebben is szívesebben adta kereskedőnek áruját, mivel maguk nem szívesen jártak vásározni. Azt mondják, íg\ gazdaságosabban jöttek ki. Kiégctés után kirakták edényeiket a gangra, az eresz alá, s a megérkezett kereskedő itt válogatott. Úgy rakta fel, úgy szállította és úgy adta el, ahogy akarta. Edényenként tíz-húsz fillérrel kaptak kevesebbeddé nem töltöttek ugyanannyit kitevő napszámot, hanem megcsináltak egy újabb kemencére való edényt is, így jobban jártak. Az edényeket szám szerint vették át, ami azt jelentette, hogy pl. egy nagy korsó magáért volt egy szám. Volt olyan darab, kisebb, amelyikből tíz db tett ki egy nagyobb számot. Ez volt a korsószámadás. Ha egy kereskedő megvett száz szám edényt, abban lehetett egyezer, ötszáz, de hétszáz darab is, attól függően, hogy melyik milyen nagyságú volt.

126 Kofák. A kofa tulajdonképpen kiskereskedő, aki vagy a kereskedőtől, vagy a mestertől viszonteladó módjára jónéhány edényt megvásárolt, gyakran egy szekérre valót, s azt házról házra, tanyáról tanyára járva terményért, vagy pénzért árusította. Piacra nem,