Nyakas Miklós: Hajdú-Bihar megye címerei / Hajdúsági Közlemények 16. (Hajdúböszörmény, 1991)
Bevezetés Városaink, falvaink címereinek jóval nagyobb a jelentőségük, mint első pillanatban gondolnánk, hiszen e jelképerejű szimbólumok képi ábrázolás formájában hordozzák az adott település szellemiségét, történeti útjának tömör összefoglalását, amely az egyén és a tágabb környezet erős érzelmi összefonódását is kifejezi. Elmondható mindez a megyei címerekről éppúgy, mint az állami címerünkről, amelynek változatos sorsa egyértelműen bizonyítja azt az erős érzelmi kötődést, amellyel a magyarság ezeréves államiságának jelképéhez ragaszkodott. Városi címerhasználatunk a 13. századra nyúlik vissza, az első királyi címeradomány pedig 1369-ből való (Kassa). A falusi címerhasználat szórványos középkori előzmények után a 17. században vált tömegessé, szinte kivétel nélkül mindig a községi pecsétnyomókon alkalmazva, s rendszerint mezőgazdasági tevékenységre utalt. Ekkor gyakorlatilag valamennyi település címerrel rendelkezett, noha az egyszerű jobbágyközségeké heraldikailag sok esetben nem volt szabályszerű. Címereinket a huszadik század első évtizedeiben országosan átfogóan rendezték a települések neveinek szabatos meghatározásával együtt, s ez óhatatlanul a címerhasználat bizonyos sorvadásával is járt. A második világháború utáni korszak pedig gyakorlatilag eltiltotta a címerhasználatot, ezzel is kifejezve azt a teljes közömbösséget, sőt ellenségességet, amelyet az új világ urai a magyar történelem iránt éreztek. 1974-ben engedélyezték ugyan a helyi címerhasználatot, de olyan formális és informális megkötöttségekkel, amelyek heraldikai szörnyszülöttek sorát eredményezték, s egyben nagyrészt meghamisították az évszázados jelképeket. A rendszerváltás e téren is változást hozott. Az önkormányzati törvény a címerekre és zászlókra vonatkozó valamennyi eddigi jogszabályt hatályon kívül helyezett, s kimondta, hogy a helyi önkormányzat a törvény keretei között jelképeket alkothat, amely a képviselőtestület hatásköréből át nem ruházható. így tehát mód van arra, hogy községeink is felújítsák régi jelképeiket, a címerhasználat többé nem a városok kiváltsága. Úttörő feladatra vállalkoztunk akkor, amikor sorozatunkban a lehetőségekhez képest felkutattuk és bemutatjuk megyénk címereit, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felkeltsük az érintett települési önkormányzatok figyelmét a címerhasználat felújítása ügyében. A könyvben közölt címerek egy része történelmileg ismert, hiteles címer, nagyrészt azonban olyan rekonstrukciók, amelyek a történeti hitelességet és a heraldika szabályait vették alapul. A rekonstrukciók esetében iránymutatóul a pecsétnyomók, illetve lenyomatok szolgáltak. Ahol tudtuk, ott a település ma is hatályos címerét mutattuk be. Tekintettel azonban arra, hogy napjainkban számos település állítja vissza címeréi, előfordulhatott, hogy erre nem lehettünk tekintettel. A könyv felépítése a következő! Az első részben a mai megye területére eső négy törvényhatóság - Hajdú-, Bihar-, Szabolcs- és Debrecen-címerét mutatjuk be, a második részben a nagyhajdú városok címereit, a harmadikban a bihari kishajdú városokét, a negyedikben a bihari részekre eső egykori jobbágyfalvak, mezővárosok és szabadalmas helyek címereit, az ötödikben pedig az egykor Szabolcs megyéhez tartozott településeket. Van néhány település, amelyeknek címerét nem sikerült felkutatni. Ilyen például Almosd és Told. Rendszerint nincs címerük a 19. század második felében, s a 20. században települt községeknek, ilyen pl. Görbeháza, Újszentmargita, Ebes, Hajdúvid, Hortobágy stb. Címerközlésre ebben az esetben természetesen nem kerülhetett sor. 7
