Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)
Tartalom
tehát, hogy egy hadnagy alatt csak száz vitéz szolgálhatott volna. Kérdés persze, hogy Böszörményben egy kapitány alatt hány hadnagy állott. Császár Edit, mint láthattuk, 1609-ben két böszörményi kapitányról tud, de az esetleges terminológiai bizonytalanságok miatt nem gondolhatunk arra, hogy ezek a hadnagyok lettek volna; Kovács Albert ugyanis nem szerepel közöttük. Maga ez a szám is kétségbe vonja a Dávid Zoltán által megadottakat, hiszen a Kovács Albert hadnagysága alatt harcolók száma kimeríti az általa megadott háromszáz főt. 13 3 Kétségtelen ugyanakkor, hogy a letelepült hajdúk eddigi katonai életformájukat megőrizték, s tették ezt saját akaratukból, mint ahogyan tulajdonképpen másként nem is tehették. Ismeretes, hogy a hajdúk katonailag legértékesebb része a paraszti termelőmunkából legalább évtizedek, ha nem generációk óta kiszakadt. A letelepült hajdúság első generációjának sem kedve, sem tehetsége nem volt egy újabb életforma váltáshoz; ez majd csak a későbbi nemzedékeknél következett be. így volt ez természetesen Böszörményben is, amelyre az alábbiakban néhány meggyőző példát hozunk. A már említett Kovács Albert nevű hajdúhadnagy azzal is kérkedett az újvárosiak előtt, hogy most is „többed magammal Lengyelországban dúltam". S valóban! Más egykorú forrásból is értesülünk Lengyelországban kóborló, s onnan visszatérő hajdúkról, akik hazajöttükben Nagykároly táján is fosztogattak. 134 Ezek vagy teljes egészükben, de részben legalábbis egészen bizonyosan böszörményiek voltak, méghozzá Kovács Albert hadnagy parancsnoksága alatt. A dolog érdekessége, hogy a történeti irodalom mindössze két alkalommal tud a hajdúk külföldi vállalkozásáról; egy ízben amint már említettük, Mátyás főherceg táborában egy csehországi vállalkozásban vettek részt, a másik alkalom pedig a fenti lengyelországi vállalkozás volt, amelyben mint most már tudjuk, a böszörményiek is részt vettek. 13 5 A hajdúk előszeretettel portyáztak a török hódoltság területén is. Az általánosításokat kerülve, ismét csak a böszörményiek példájával hozakodunk elő. 1616-ból arról értesülünk, hogy a böszörményi hajdúvitézek egyenesen Temesvár (!) alá mentek lovat és marhát zsákmányolni. A törökök a jószágokat megvédendő, kijöttek ugyan a várból, de a hajdúknak „lesök volt" — azaz a török kiütésre eleve számítottak, s csapdát állítottak nekik — „s az lesből kiütvén, majd hatvan emberig kit levágtak, kit elevenen elvittek". 13 6 Hűtlenek lennénk a történeti igazsághoz, ha csak a török hódoltságban való portyázásukról emlékeznénk meg. Szabolcs vármegye 1613-ból származó követi utasítása arról panaszkodik, hogy a „Beszerményben, Hatházán, Polgáriban, Nánáson, Szoboszlón stb. (lakó) hajdúság miatt nagy veszedelmek lettek az ország133 Az adatból egyértelmű, hogy ennek többszörösét kell feltételeznünk. 134 Lengyelországban két főúr — Starniczky és Oppolniczky egy megölt kutyán öszszevesztek. Starniczky 1800 hajdút fogadott zsoldjába Kovács Péter, Kovács Albert, Polai Pál és Prémes Gáspár vezérlete alatt. Mielőtt odaértek volna a kutyagyilkos Oppolniczky megölte Starniczyt. A hajdúk a megígért zsoldtól természetesen elestek, s ezért dúlni, fosztogatni kezdtek. Szilágyi S. I. m. 100. old.; Rácz I.: A hajdúk a XVII. században i. m. munkájában említést tesz Lengyelországban kóborló, s onnét visszatérő hajdúkról levéltári források alapján. 102. old. Dudás Gyula: A szabad hajdúk története a XVI. és XVII. században. (Szeged, 1887) c. művében (87. old.) a történetet némiképp másként adja elő. Az ügynek politikai gyökerei voltak. 135 Rácz I. i. m. 41. old. Nem számíthatjuk ide természetesen az erdélyi fejedelmek szolgálatában teljesített havasalföldi vállalkozásokat. 136 Takács Sándor: Török—magyar lesvetés módja. Századok. 1912. évf. 745. old. A böszörményi hajdúk elöljárói ekkor — Ali budai basa szerint — Borbély Ambrus és Gombos András voltak. 44
