Nyakas Miklós: Sillye Gábor 1817-1894 / Hajdúsági Közlemények 7. (Hajdúböszörmény, 1980)
Tartalom
ságából, részint pedig más helyekről történhetett. Eleinte érthető módon ez csak a hajdúvárosokra terjedt ki. E toborzás nagyhatású emléke a Sillye Gábor kormánybiztos által írt, s 1849. január harmadikán kelt Fegyverre hajdúvitézek! c. kiáltvány. A remek stílusú, a reformkorban oly kedvelt körmondatot mesterien alkalmazó munka mindvégig tudatosan olvasztotta egybe az egykori hajdú múlt dicsőségét és a szűkebb haza, az otthon, a család féltését. Nem feledkezett meg az ingadozók, a kishitűek megszégyenítéséről sem: „ki most fel nem kél a haza védelmére, a nemzet és unokák átka fogja még a sírjában is nyomni". Célszerű itt megemlítenünk, hogy az önkéntesek toborzása nem éppen szerencsés módon a már meglevő katonai alakulatok legénységi állományát is érintette. így például tudunk arról, hogy a 39. Don Miguel sorgyalogezred soraiban szolgáló hajdúvárosiak — akik részint érzelmi okokból, részint talán a keményebb osztrák „drill" elől menekülve — szívesen léptek volna át a szervezés alatt levő Bocskai-csapatba. Az ezred parancsnoksága ez ellen természetesen tiltakozott. A 6. (Würtenberg) huszárezredben szolgáló hajdúkerületi huszárok ugyancsak kérték magukat áttetetni a Bocskai-zászlóaljba. Tekintettel arra, hogy Sillyének végülis két teljes gyalogzászlóaljat és egy lovasezredet kellett kiállítani, erre a Hajdúkerületben az ismertetett feltételek mellett nem sok esélye mutatkozott. Éppen ezért a Honvédelmi Bizottmánytól már 1848 decemberében felhatalmazást nyert arra, hogy Bihar megyében Szalontán, Derecskén, Kábán és a többi úgynevezett kishajdú városban, amelyekben a hajdútudat az ismeretes hajdúper folytatása következtében erős volt, toborzást folytathasson. Engedélyezték a toborzást a Bocskai kultuszáról nevezetes bihari Kismarján és az egykori szabolcsi hajdúvárosban, Polgáron is, ahol az elégedetlenek immár három évtizede a hajdúságot keresték. Rendkívül tanulságos, hogy a toborzás során hangsúlyozottan hivatkoztak a végső fokon rendi eredetű és jellegű tudati tényezőkre, s abban igyekeztek támaszt nyerni a rendi társadalmat szétromboló forradalomnak. Sillye Gábor 1849. január hatodikán röplapban fordult az említett helyek lakosságához, s a „hitszegő uralkodó ház" magyar nemzettel szemben elkövetett árulását összekötötte a hajdúszabadság egykori elvesztése felett érzett keserűségükkel. A remek stílusú, kálvinista komorságú röplap több szempontból is érdekes. Első ízben lehetünk tanúi annak, hogy a hajdúpárt ideológiája önmaga feladása nélkül hogyan nőhetett át köztársasági hangvételűvé. Aligha kell ugyanis bizonygatnunk, hogy az a Sillye Gábor, aki ezt a röpiratot 1849 januárjában megfogalmazta, már az áprilisi önmagát előlegezte, azt a politikust, aki a trónfosztást feltétel nélkül helyeselte, s aki a Radical Párt alapító tagja volt. A bihari részeken toborzó tisztek jelentéseiket rendszeresen megküldték a kormánybiztosnak. így tudjuk például, hogy az 52. zászlóalj részére toboroztak Kismarján, Biharfélegyházán, Konyáron, Bagoson, Komádiban, Harsányban, Szalontán, Berettyóújfaluban, Sárándon, Mikepércsen, Földesen, Sámsonban, Érmihályfalván és Érsemjénben. A toborzást azonban hamarosan kiterjesztették más megyékre is, mert az nem járt kellő eredménnyel. Borbély százados jelentette például, hogy ilyen megfontolások alapján indult el szerencsét próbálni Békésbe, Csanádba és Csongrádba. Különösen az 53. zászlóalj legénységi állományának feltöltése okozott nagy nehézségeket, s ezért Sillye Gábornak új toborzótiszteket is kellett útnak indítani. Nagy Zsigmond százados 1849. április 24-én jelentette például, hogy mivel e zászlóalj részére Biharban már semmi eredményt sem tud felmutatni, ezért elindul Szatmárba és a Szamos-menti helységekbe. A kormánybiztos április 19-én 33
