Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

amikor „összementek és csak úgy eskü nélkül együtt éltek. Általában nem lány legénnyel, hanem ember asszonnyal fogott össze". „Miután a törvény értelmezése szerint a szabad házasság nem házasság, felbontása, azaz a válás, nem ütközik semmi nehézségekbe; a gyermekek törvényteleneknek tekintetnek és így apjuktól rendesen csak végrendelet esetén örökölhetnek... "

J A. törvény a vadházasság kategóriáját nem ismeri. Az együttélés ezen formájának hivatalos megnevezése: közös háztartásban élő élettársak. Ha a házastársak különélésüknek törvényes keretet adtak, elváltak. A különélésnek, válásnak belső és külső okai is lehettek. Belső okoknak tekinthetjük azokat, amelyek valamelyik házastárs hibájából keletkeztek, külső okoknak nevezhetjük azokat a tényezőket, amelyek létrejöttében a szűk értelemben vett családon kívülálló személyeknek is szerepe van. A hajdúböszörményiek a válás okainak a kövekezőket tekintették: szeretője volt valamelyik házastársnak, nem értették meg egymást, részeges volt a férj, verte a feleségét, a feleség nem szeretett dolgozni, nem látta el a feladatát, menyecskeanyós közötti rossz viszony, anyós-vő közötti rossz viszony, a szülők saját gyermeküket uszították házastársa ellen (különösen, ha már eredetileg sem akarták a házasságot). Ellenkező esetben, ha valakinek nem vált be az ura és a házasság megkötését eredetileg a szülők akarták,, a lány gyakran felhányta szüleinek, hogy ők kényszerítették hozzá. Válás esetén a hét éven aluli gyermekeket a törvény anyjukhoz rendelte. Gyerektartást akkor is kellett fizetni.

6 Az asszony személyi tulajdonát elvihette (bútor, stafírung). A többi, közös vagyon felett a törvény intézkedett. Az elváltak, özvegyek egy része második házasságot is kötött. Ezen személyek párválasztásába már nem szólt bele senki (se szülő, se testvér), rájuk már nem voltak olyan szigorúan érvényesek a közösség normái. Általában kommendálás útján és legtöbbször hasonló társadalmi helyzetűek közül (elváltak, özvegyek, öreglányok, agglegények) választottak. Házasságkötésük nem volt olyan díszes (nem tartottak nagy lakodalmat, a nő bekötött fejjel és nem menyasszonyi ruhában esküdött), szüleiktől, rokonaiktól újabb ajándékokat nem kaptak. A vallás is tett megkötéseket, mert például a görög katolikusok nem köthettek második házasságot, hisz a házasságot felbonthatatlannak tartotta. A házassági pereknél azt kutatta, hogy egyáltalán érvényesen jött-e létre a házasság. A reformátusoknál nem volt akadálya a második házasságnak. Feltétele az volt, hogy mindkét fél szabad legyen, tehát előző házasságuk törvényesen megszűnt legyen. Az özvegy általában egy évet gyászolt, addig nem kötött újabb házasságot. Ha az özvegyasszony nem ment újból férjhez, maga irányította a gazdasági munkát. A föld egy részét kiadta bérbe vagy napszámosokat fogadott. Ha a fia elérte már azt a 20—24 évet, ő vette át a család gazdasági munkájának irányítását. Második házasság esetén az asszony gyakran móringot kért. „Ha ennyit meg ennyit rám írat, akkor megyek hozzá" — volt a kikötés. Móringoltak földet, házat, kertet. Az asszony ezzel biztosította magát, hogy ne legyen kisemmizett. Ha a második férje meghal, legyen valamilye, hiszen ezzel a házasságkötéssel megszűnt az első férje utáni haszonélvezete. Az nagy felháborodást keltett, ha lány legénytől kért móringot. A sororátus és halványabban a levirátus nyomai is megtalálhatók Hajdúböszörményben. Ha a férj elvette halott felesége húgát, azt természetesnek tartották. Ügy vélték, főleg a gyerekek felnevelése szempontjából jó, hogy 49