Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Káplár Miklós: A művészetről (közli Nyakas Miklós)

Fel kell tehát ébreszteni a társadalom érdeklődését a művészet iránt. Ha a művész, miután mesterségének technikáját szorgalommal megtanulta, minden melléktekintet nélkül csak saját egyéni látását és érzését követi, ha őszinte lesz, ami a legfőbb kötelessége, a társadalom szeretettel és tiszteletül környezi a művészt, tőle telhetőleg megveszi művét, ha az fokozottan teljesíti kötelességét: a magyar művészet a magyar lélek és egyéniség nemes kifejlődésének, a magyar nemzet dicsőségének és vagyonosságának, be'ső egységének nagy és dicső szolgálatot fog tenni. A fentiekben közölt művészeti írás több szempontból is igen figyelemre méltó. Az eddigi Káplár-kutatás nem vett tudomást arról, hogy neves festőművészünk az ecset mellett a tollat is forgatta: gondolatait, érzelmeit a vászon mellett a betűk segítségével papíron is igyekezett rögzíteni. A Művészetről c. munkáját Káplár elméleti írásnak szánta, amelyben kijelöli a művészet helyét, szerepét és jelentőségét a társadalom életében álta'ában. Mondanunk sem kell, hogy az írás igazi értéke nem ebben áll, hiszen amit ebben a festőművész fejteget, mai értékítéletünk szerint sem esztétikailag, sem filozófiailag nem állja meg a helyét, s a maga korában sem sorolható az elméletileg rangosabb írások közé. Miért értékes tehát számunkra mégis? Elsősorban azért, mert segítségével bepillanthatunk a fiatal Káplár gondolati és érzelmi világába, abba a szellemi atmoszférába, ame'y benne munkált és arra ösztönözte, hogy ecsetet ragadva megvalósíthassa önmagát. Feltétlenül hitt a művészet mindenhatóságában, mindent elsöprő erejében, mindent megjavító és nemesebbé tevő, a világ durvaságait mintegy átszellemítő hatásában. Tette ezt az I. világháború öldöklései közepette, az emberi humánumot és szépségeszményt megcsúfoló háborús h'sztéria kellős közepén. Annak az Olaszországnak és annak a Franciaországnak a művészetét állította utolérhetetlen példaként az emberiség és a magyarság elé, amelylyel hadiállapotban voltunk, s amelyről jót ebben az időben nem volt ajánlatos mondani. Ugyanakkor mélységesen hitt a magyar nép erejében is, s hirdette a népünkben szunnyadó művészi teremtő erőt, amelynek kibontakozását a mostoha társadalmi viszonyok gátolják. E nézetével mintegy a harmincas évekbeli önmagát előlegezi, azt a Káplár Miklóst, aki magyar „őstehetségként" robbant be művészeti életünkbe. A fentiekben közölt írás abból a szempontból is rendkívül érdekes, hogy bepillantást enged Káplár Miklós műveltségébe, olvasottságába. E téren feltétlenül revideálni kell azt az álláspontot, amely őt egyszerű, rideg pásztorként igyekszik feltüntetni, hiszen aki ezt az írást 1917-ben megírta, feltétlenül sokat olvasott, sok művészi alkotást látott ember volt. (Megjegyzés: A közölt írás megjelent: Hajdúböszörmény és Vidéke 1917. évf. 73., 74., 75. számában.) Nyakas Miklós 12