Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Káplár Miklós: A művészetről (közli Nyakas Miklós)

S ki ne sorolná élete legszebb percei közé azt, amikor egy nagy mester valamely alkotását meglátja először. Főleg, ha már meg bírja érteni a művészt és még nem felejtett el érezni és nem vesztette el lelki ruganyosságát. Vagy mikor egy festőnek remekművét friss szemmel és megerősödött ítélettel viszontlátja és kedve szerint gyönyörködhetik benne s amikor rajta a régi szépségek mellett mindig új meg új csodás tulajdonságokat fedez fel. S a művészet nemcsak az egyes embernek életét teszi kellemesebbé, tartalmasabbá és nemesebbé, nemcsak az egyén nevelésének és lelke fejlődésének egyik legbecsesebb eszköze, hanem az a nemzetnek is erőforrása. Hódító hatalmat ad nekik és őket az emberiség jótevőivé és halhatatlanokká teszi. A művészet jelentőségét Itália története világítja meg a legjobban. Ezen nemzet csodás érdekességű múltja bizonyítja, hogy a művészet óriási javakat szerez annak a népnek, amely azt magas fokra bírta emelni. Az olasz föld első nagy művészete nem volt természetes szülötte talajának, hanem más földről lett oda átültetve. A római nép inkább hódító, inkább katonai és politikai tehetséggel bírt, mint művészettel, de azért mint igazán nagyszabású népnek, mint olyannak, amely uralkodásra született, nagy érzéke volt a művészet iránt is. Tudta, hogy felsőbbséges állásának biztosítására az erő eszközein kívül az esztétika eszközeire is szükség van. Ezért a művészetet és a művészeket tudatosan importálta. Szerencséjére a legnemesebb forrásból meríthetett. Szerencséjére a görög alkotások és a görög művészek páratlan tőkéje állott rendelkezésére. Az ellenállhatatlan és hódító római nép tág látóköre és erejének nagy aránya művészetében is kifejezésre jut. A római városok voltak a legszebbek, amelyeket általában ismertünk Európában. Annyi szobor, díszítő oszlop, diadalkapu, annyi márvány, arany és szín és olyan nagyméretű arányok alig voltak más városokban találhatók, mint a rómaiakban. A művészet a nemzet tükre. S ezen ébresztő hatás kedvező talajra talált. Itália és Róma kápráztató nagy múltjával, sokat ígérő kincseivel, a népvándorlás legtehetségesebb népeit vonzotta magához úgy, hogy a világ régi urának véréhez az új világ vezérlő fajainak vére keveredett. Ezért természetes is volt, hogy az új világ legszebb eredményeit először Olaszországban éri el. De természetes volt az is, hogy a kultúra fejlődése itt először a művészet fejlődésében nyilvánult. Itt az égboltozat fénye, a levegő kristálytisztasága, a föld szépsége s végül a múltból fönnmaradt nagyszerű művészi emlékek a kultúra iránt fogékonnyá vált emberi agyvelőt és szívet természetszerűleg a formák és színek dicső birodalmába vezették. A régi Róma sírjából föltámadt és szelleme az új fejlődés irányítójává vált. Művészete új életet szerzett számára. Az ásatások csodás szépségű műremekeket hoztak napfényre. A föld visszaadta a kincseket, amelyeket a barbár kor idejében magába fogadott s belőlük új művészet fejlődött ki. Az olasz nép művészi tehetsége és az a bűbájos környezet, amelyben élt már a középkorban kifejlődött pompás életmódja és öltözködése, fogékonnyá tették a szép iránt. Szunnyadó esztétikus tehetségét a görög-római művészet megismerése csodás erejű munkára indította. Kezdetét veszi a páratlan és utolérhetetlen renesance. Olaszország a civilizáció élére kerül. Olyan fényes eredményeket ér el, amelyeken azóta egy nép sem bír túltenni. Annak a dicsőségnek az értékét, amelyet az olasz népnek a renesance szerzett, meg sem lehet mérni. Olyan eredmények, amelyeket az olaszok a XV. és XVI. századokban elértek, elegendők ahhoz, hogy egy nemzet egész történelmét dicsővé tegyék. Egymaguk a nemzet egész életének 10