Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)

töttek, amellyel gátolták a szabálytalan vontatásban. Befelé kevés állat húzott, mert akkor több teher jutott rá. Ha gyorsabb, sietősebb volt valamelyik, akkor lekötötték a fejét, az erősebbre pedig rákötötték a jármot. Rákötéskor a járomtoló ját a tézslá hoz lánccal odaerősítették. Az ekét tézsZával húzatták, amelynek feje, rúdja, rúdszege és csikótója volt. Négyes fogat állításakor az első pár ökröt is tézslával dolgoztatták, amelyet a hátulsó pár állat tézslaszegéhez (rúdszeg) ragasztották. A század fordulóján két, három, esetleg négy lóval is dolgoztak, szántottak. Kettős fogat esetén a balról levő állatot nyergesnek, jobbról járót pedig rudasnak, négyes fogat bal elsőjét vezetékesnek, a jobbról levőt ostorhegyesnek nevezték. A tavalyi csikót jobbról lógóra fogták. Az ekébe fogott lovakat nem gyeplőzték, hanem vezették, ezért a lóval való szántáshoz is mindig két ember kellett, a hajtó volt az ostoros. Az ekét késefával vontatták, ha hármas, négyes fogat dolgozott, akkor az elsők kése fáját egy hosszú lánccal az eketalyigához erősítették. A hátulsó pár lovat felnyakiózták, s azzal tartották az elsők láncát. A késefa régebbi eszköz volt, középen karikával, s négy helyen megrótták a végét. A gyorsabb ló istrángját áttették a lassúbb oldalára, így szabályozták őket. Mégsem járt egy nyomon az eike utánuk. Vagy 60 éve, a késefát a keresztes váltotta fel, amely szabályos vontatást biztosított egyenlőtlen erejű lovaknál is szántás közben. A vetés előtti napokban elkészítették a vetőmagot. Megtisztították, zsákba rakták. A rozs és a búza vetőmagot 10—12 órával előbb kékköves vízben megpászolták, hogy óvják az üszöggombától és a féreg kártevőktől. A vetést kézzel végezték. A vetőzsák egyik csücskét a zsák szájához erősítették, miközben a csücskébe egy darab földet vagy egy burgonyát tettek, hogy a madzag megálljon rajta. Egy vékányi magot töltöttek bele, majd jobb vállukra véve a baloldalukon helyezték el, jobb kezükkel pedig kiszedték a magot. A mezsgye mellett előt fogtak, s lépésenként szórták, hol jobbra, hol balra a magot. Ha sűrűn vetettek, akkor lépésenként egy marékkal szórtak szét. Általában jobb lábon vetettek, vagyis akkor szórtak, amikor a jobb lábukkal léptek. A föld két végén fejezték be a munkát. Vigyáztak arra, hogy ritka legyen a vetés, mert az jobban bírta a szárazságot is, az esőzést is. Az őszi vetéseket leszántották, alóra vetették, hogy mélyebbre kerüljön a mag, így barázdásan kelt, ritkább is lett. A tavaszi kalászosokat, az árpát és a zabot, illetve a kölest felire (fölülre) szórták el. Ha ősziszántásba került, akkor azt előbb megboronálták, ha nem volt szántás, akkor az őszi tarlót szántották fel. s arra vetették el majd gallyberenával letakarták a szemet. A vetés technikája azonos volt, illetve a kölest, a lóherét és a lucernát csak három ujjal szórták, hogy kevesebb szemet fogjanak egyszerre. összekeverhették e célból földdel vagy homokkal is a vetőmagot, hogy kevesebb jusson belőle egy fogásra. A kukoricát tavasszal, meleg földbe, eke után pergették, vetették el. Abrakos tarisznyába, szütyőbe téve hordozták a tökmaggal összekevert vetőmagot. Eke előtt szórták a földbe, hogy az eke letakarhassa, így védtek a szántáson élelmüket kereső madaraktól. Minden harmadik barázdába vetettek egy-egy sor kukoricát. Munka közben gyermek vagy nőszemély segített a szántást végző férfiaknak. A kukoricaföldbe disznó- és sütőtököt ültettek, szélét napraforgó sorral szegélyezték, közepére pedig egykét sor cirok került. A föld végében vagy közben a krumplifődet jelölték 59