Nyakas Miklós: A hajdúváros pusztulásától a jobbágyfelszabadításig 1717-1848 (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 2. (1974)
uk. Elvben az urbáriumban előírt robotszolgáltatásra is kötelezettséget vállaltak, ezt azonban szintén pénzben válthatták meg. „Alázatos könyörgésünkre meg engedte a Méltóságos Uraság, hogy az reánk esendő Urbális szolgállatokat kész pénzül meg válthassuk" —, áll a szerződésben. Ennek összege egész telkes jobbágynál 16, féltelkesnél 5, negyedtelkesnél 2 rénes forintot és 30 krajcárt tett ki. Az egyéb szolgáltatások (vaj, borjú, bárány) és előjogok (félévi korcsma, rév használata) változatlan maradt. A szerződés záradékában a földesúr minden úrbéri jogot fenntartott magának, mintegy jelezve a jövőben várható újabb földesúri terheket. A szerződés lejártakor — 1778-ban — új contractust kötöttek, amely a régi pontjait nagyjából változatlanul megismételte. 21 3 A szerződés legnagyobb újdonsága abban állt, hogy a mezőváros jobbágyainak telki állományát 130-ban állapította meg. A földesúr megengedte, hogy a jobbágyok a telkeket maguk között („kivéve Tiszttartó és Kasznár Uraimékat") feloszthassák. Ez azt bizonyítja, hogy nem következett be az első szerződésben hangoztatott állandó telekszervezet kialakítása, s Polgáron továbbra is az újraosztásos földközösségi forma uralkodott. A telkek számának emelkedése egyben azt is jelentette, hogy a földesúr jövedelme a többlettelkek arányában nőtt. Bár az 1778-as úrbéri szerződés nem rótt újabb terheket a jobbágyokra, helyzetük mégis rosszabbodott. Ez évben szorította rá ugyanis a káptalan a polgáriakat arra,-hogy kötelezettséget vállaljanak a papi tized (királyi dézsma) fizetésére, amelyet másutt már érintettem. Mivel e teher nem úrbéri természetű volt, az a contractusban nem is szerepelt. Az 1778-as contractus — meghosszabbításokkal — 1802-ig volt érvényben. Ez évben azonban új szerződés jött létre a káptalan és jobbágyai között, amely a polgáriáknak számos „szokatlan" terhet jelentett. 214 Következményében legveszélyesebbnek az az igény mutatkozott, amely a robotkötelezettség tényleges ledölgoztatását célozta. A földesúr részéről erre azért volt szükség, mert időközben — Bárány Márton tiszttartó alatt — megvetették a földesúri földművelő majorság alapjait. A tiszttartó a Tikoshoz és Borockáshoz (káptani határrészek) csatolta a Tó-Közit és a Kiskengyel közét, a halászó vizeket és a nádtermő helyeket — panaszolták a jobbágyok. 1802-ben az uraságnak a polgári határban már táblás földjei is voltak, „amellyek különösen birattak és usuáltattak". Nem csodálkozhatunk ezért azon, ha azt olvashatjuk, hogy az uraságnak „Polgáron ... Szekeres és Kézi Munkára is szüksége vagyon". Az új contractus úgy rendelkezett, hogy a jobbágyok minden egész telek után két napot szántani, két napot kaszálni és két napot gyűjteni tartoztak — ez pénzben természetesen nem volt megváltható. E munka járadék nyilván nem elégítette ki a majorság szükségletét, s ezért került a pontok közé az a parancsszerű kitétel, hogy mivel „az Uraságnak Nyári Munkában és kivált kaszálásban és széna takarításban az Emberekre szüksége vagyon, valamint ez előtt, úgy ezután is pénzért elő állani kötelesek lésznek". A munkáskéz szüksége vezette a káptalant arra is, hogy a zselléreknél magának tartsa fenn annak eldöntését, hogy robot fejében munka vagy pénzjáradékra tartson-e igényt. A szerződés szerint a házas zsellérek egy része 213. Uo. 214. HL. XII—2/C Div.P. F.l. N.13. 54
