Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
A szarvasmarha igázása a hajdúvárosokban, 1897-ben szarvasmaxlhafogatok száma és százaléka Helységek tehén % Helységek 2 ökör 4 ökör 6 ökör tehén % Hajdúhadház 220 83 2 4 49 Hajdúnánás 304 134 5 107 44 Vámo&pércs 49 Ö — 83 43 Hajdúdorog 34 27 18 223 40 Hajdúszoboszló 64 ~ o Oo 3 50 19 Haj dúböszö rmény 58 59 15 93 12 (A fogatok összegéihez viszonyítva határoztuk meg a százalékokat. 1 5) akkor meleg cipót vagy sült cukorrépát húztak rá. A melegtől megpuhult, szarvat aztán a kívánt alakúra formázhatták. Igaz, hogy kupeces fogásnak tartják, s azt mondják, hogy az ilyen szarv visszahajlik. Csak addig tartja a formáját, amíg el nem adják az állatot. Három-négy évenként cserélgették az ökröket, s az öregebbeket meghizlalva vásárokon értékesítették. Az állandó iga erő biztosításához tehát fontos volt a növendék állatok nevelése, összeválogatása, igábatörése. Aki tehette, akinek megfelelő igaereje volt, az csalk hároméves tinókat fogott járomba. Mások szorult helyzetükben a kétéveseket is befogták. A szebbiket kézről (balról), a nagyobbat hajszról (jobbról) fogták be. Szántás közben a hajszás a barázdában ment, ezért kellett magasabbnak lennie. Az igás marhákat a jászolnál is együtt tartották, hogy megismerjék, megszokják, s ne verjék el egymást a jászolról. Az öreg ökrök még a csordában is egymás mellett legeltek. A módosabb gazdák a tanuló tinókat úgy fogták szekérbe, hogy az ökrök jártak előttük, így a betanult ökrök vezették a fogatot. Ha hatos ökörfogatot állítottak, akkor a tinókat középre fogtak. Betörésükhöz kéthárom ember is kellett. Tél utóján lekötött kerekű üres szekérben kezdték hajtani őket. Az üres szekér nem billent, nem borult könnyen. „Kint a tanyán meg úgy voltunk, hogy most ráértünk, hát lökjük a tinók nyakába a jármot!" — magyarázta Siter Sándor. Tézslára akasztott farönköt húzattak velük. A borjú hívogató szavak: Boci, Boci, Bocikám! „Mihelyt az anyjából kibújt, azonnal mondtuk neki." Rendszerint valamelyik gyermek, vagy a cseléd fattyú nevezte el a borjút. Ráadta a saját nevét, vagy ami tetszett neki. A tinókat azonban mikor fogmi kezdték, újra elnevezték. A leggyakoribb ökörnevek: Badár, Betyár, Bokros, Bojtos, Böjti, Fickó, Legény, Pajtás, Rongyos, Szarvas, Szőrös, Szennyes, Zsandár. Az ökörneveknek kádenciára kellett kijönni, akkor hangzott szépen, meg akkor figyeltek rá az állatok. Nótás-Dalos, Rigó-Madár, Körmös-Szarvas. Bcvdár-Rigó, Gombos-Badár, Fillér-Pengő. Virág-Bojtár. 15. Jekcljalussy J., 1897 464. 1. 59
