Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)

Tartalom

Az akolban heverő szarvasmarhák őszi és téli takarmányozására kevés gondot fordítottak. Silányabb minőségű takarmányon, csutkán, árpaszalmán vagy búzatöreken (pelyva) kiteleltek. Szánkóval vagy szekérrel vitték eléjük a szalmát, a csutkát. Amit nem ettek meg, azt ganénak, csüllőre taposták.

9 Az aklos teleltetés az első világháborúval szűnt meg, mert akkortól az úri gazdálkodók (módosabb gazdák) szántóföldjeiket bérbe adták, nem tartottak sok szarvasmarhát.

1

0 Az igás ökrök takarmányozásáról már jobban gondoskodtak. Ősszel a mezei munkák végeztével a felszabadult szántóföldeken legeltették őket. Igmándy József így írja le az ökrök őszi legeltetésére alakult ún. bírestanyákat: „A tengeri letörése után a lábon álló tengeriszárra eresztették a rideg jószágot. A letört tengerit október közepéig be kellett hordani, de ez nem mindig sikerült... a kint szorult tengeri, s a jószág őrzésére alakultak a bérestanyák. A bérestanyák valóságos kis köztársaságok voltak. Tartozott bele a gazda legény és fizetett béres. A bérestanya feje a béresgazda volt, akit a legerősebb, vagy a verekedésben szép múlttal rendelkező legények közül választottak. A béresgazda rendelkezett arról, hogy merre legeljen a jószág, s ítélkezett azokban a nézeteltérésekben, amelyek a bérestanya tagjai között felmerültek. A bérestanya tagjai tengeri csutkából jó nagy kunyhót építettek úgy, hogy a.víz bele ne szivárogjon. Itt háltak, itt tartották az ennivalót, a tisztaruhát, amit szeredásókban, tarisznyákban vittek ki utánuk, mert onnan szorulásig nem jöhetett haza senki sem. A bérestanyák neve rendesen a fekvésüktől származott. így voltak rítoldaliak, alsó oldaliak, felső oldaliak, szőlőoldaliak stb... ,"

15 Minden tizednek volt egy bírestanyája. Hetente válthatták egymást a bzresek, akiknek egy heti bérük 1 kenyér, 1 kg szalonna, 3 level lebbencstiszta, 1 icce kása, só. paprika, tűzrevaló volt.

1

2 A bérestanya előtt napraforgó kóróból készített, körülkerített hely állott, ahol tüzeltek, s a krumplit és a répát sütötték.

1

3 Az igás ökröket a teleltetés kezdetén gyengébb, rosszabb minőségű szénával meg gazzal, a vége felé jobb takarmánnyal látták el. Január végén megkezdték az abrakolásukat, naponta egyszer derázták őket, hogy „tavaszra erősebb legyen az inuk". Kellett az erejük a szántáshoz. Szántáskor, tavasszal jobb takarmánnyal látták el őket. Ekkorra tartogatták a széna legjavát. Még lucernát is etették velük, azt azonban csak arcaijászlon adták elibük, mert a puszta földről nem tudták felenni. A szántani indulók e célra a szekér soroglyára tették fel a szecskáskast. A szekérderékba pedig szénát löktek. A fejős tehénnek télen-nyáron egyaránt kedveztek. Színig azt (árpaszalmával összekevert szénát), csutkát, fejés közben pedig rípástöreket, derásrípát adtak nekik. Azért kapott egész télen egy kevés abrakot, hogy legyen elegendő teje. Ha már nem fejték, akkor nem is kedveztek neki. Az ellős jószág jobban megélt a töreken. a csutkán, mint a növendék állat, mert jobban tudta tartani a húsát.

1

4 9. Javó A., é. n. 35. 1. 10. Janó A.. é. n. 22. 1. 11. Igmándy J., 1941. 266. 1. 12. Janó Á.

n é. n. 14. 1. 13. Szerző nélkül., é. n. 5. 1. 14. Janó Á., é. n. 22. 1. 52