Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
hetett a pásztor, hisz a gazda az égetésre szolgáló bílyogvasát a háznál őrizte. A szarvasmarhákon alkalmazott tulaj don jegyek még az 1930-as években is két félék voltak, úgy mint vágott jegyek és égetett bílyogok. A bilyogozásra egy 1811-es okleveles adatunk is van: „. . . ezen árva unokácskája részére egy borjút, most már esztendőst bélyogoztatott". 3 0 Az állatok tulajdonjeggyel való ellátását a hatóságok is követelték. 1311-ben szigorú hatái'ozatot hoznak: ,.A Pásztoroknak, különösen pedig a Juhászoknak megtilalmaztatni rendeltetett, hogy nékik jegytelen jószágok (legyenek a legelőn)". 3 1 Egy 1825-ben született tanácsi döntés így indokolja a fentieket: „... a mezei Pásztor Embernek a Tojvajságra, azon rendetlen cselekedet ád legal'kalmatosabb módot, hogy ők a magok jószágaikat vagy jegy nélkül, vagy nem egyforma jegyben és bélyogokban tartják, . . . (ezért) különös jegyet vagy bélvogot (tegyenek) a jószág orrára vagy pofájára". 3 2 Igaz, hogy a fenti rendelet is különbséget tesz a két típusú tulajdonjegyek között, ennek ellenére a hajdúnánási parasztok gyakran bílyognak nevezték a hasított vagy vágott tulaj donjegyet is. Az égetett tulajdonjegyet az 1920-as évekig az állat farára, később pedig, hogy védjék a bőr minőségét, a pofájára nyomták rá. A pásztorok a fülbüyogot vagy a füljegyet szerették, mert ha szembejött velük az állat, azonnal felismerték a jegyéről. ,.Az nem is volt pásztor, aki nem ismerte fel a bílyogjáról a jószágot, illetve nem tudta megmondani a gazdáját" —, vélekedett Máró László számadó. A következő füljegyeket alkalmazták: hasítás alul. hasítás felül, lyukasztás egyszer, kétszer, egyes csipkés, kettes csipkés. A csipkézést és a hasítást egyszerű pásztorkéssel végezték. Lyukasztáshoz pedig megfelelő eszközt készíttettek a kovácsmesterrel. A századforduló után terjedt el a szarvasmarhák bílyogozása, égetett tulajdon jeggyel való ellátása, amikor már a hasított tulajdonjegyeket nem tudták megfelelő mennyiségben variálni. Egyébként is az égetést nem kedvelték, mert nagyon megszenvedett az állat. A bikaborjúk ivartalanítását. herílísit tavasszal, nagypénteken végezték. Ha a gazdaságban kanimalac is volt, akkor egyszerre herélték őket a borjúkkal. Legcélszerűbb a másodfű bikaborjút kivágatni (herélni), mert azok nem sínylették meg a műtétet. Csak tinókat hajthattak a gulyára. Az ivartalanítást Hajdúnánáson is a pásztorok, általában a gulyások végezték. Ügy mondják, hogy jól és biztosan herélt Máró László számadó gulyás. Az érdekeltek előre szóltak a pásztornak, akiket jól ismert a közösség. A herélő egy bojtárjával ment, s házsorjában végezték az ivartalan!tást. A bikaborjút az udvaron földhözvágták oly módon, hogy egy erős kötelet hurkoltak a mellkasára, majd egyik-egvik végét keresztülvették a horgasinam. A kötelekkel addig húzták az orra felé a hátsó lábait, amíg el nem zuhant. A szalmára ledöntött állatot gerincre fordították, a hátulsó lábait kötéllel a testéhez kötözték. Az első lábait nem kötötték le. hisz azokkal nem rúgott, csupán egy erősebb férfi fogta azokat. A ledöntést más módon is elvégezhették: A bikaborjú nyakába egy nyakkötelet (karikára kötött kötél) húztak, majd két csürköskötelet fűztek bele, amelyeket a hátulsó lábain körülvéve (innen a neve is) azokat előre rántották. Így az állat seggreült. s könnyű volt ledönteni. 3® 33. Uo. 9. 1811. No. 16. 31. Uo. No. 266. 32. Uo. 12. 1825. No. 136. 33. Tóth S., é. n 14. 1. 20
