Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
vélekednek adatközlőim. Amikor a borjú két első lába kibújt az anyjából, akkor megfogták a két csiirkit, s ha a tehén erőt adott, akkor egy-egy kicsit húztak rajta. Utána rövidesen eldobta magától a poklát (magzatburok) is, s ezzel befejeződött az ellés. Az ellésnél segítkező pásztor vagy a gazda megnézte, hogy egészbe jött-e el a pokla, egészséges volt-e az ellés. Ha rajta volt mind a harminckét rózsa (ezekből élt a borjú), akkor nem történt baj. Ha valamelyik hiányzott, azonnal észrevették, s szóltak az állatorvosnak vagy a pásztornak. A poklát a kutyának vetették, azok ették meg. A hasas tehenek egy része még a XX. század elején is a gulyákon ellett meg. Még a század elején sem volt ritka, hogy naponta öt-hat tehénnek kis borja lett a pásztorok előtt. Bár mind gyakrabban megtörtént, hogy a hasas tehenet hazahajtották, hogy otthon az ólban eljen meg. A gulyán ellett borjút aztán, miután valamelyest megerősödött, az anyjával együtt hazavitték a legelőről. E tény is a szarvasmarhatartás intenzívebbé válására utal. Érdekes azonban összevetnünk egy 1814-ből származó okleveles adattal a fentieket. „A gulyások az előttük felellett marháért csak fele bért tartoznak venni, valamint a csordások is az fél idejében eleikbe hajtott marhákért". 2 9 Eszerint már a XIX. század elején szokásos volt az, hogy a gulyán ellett tehenet hazahajtották, s ettől kezdve naponta járt a csordára. E gyakorlat célja természetesen a tej haszon nyerése volt. Az elvetélt borjút megnyúzták, gyenge húsát azonban a kutyákkal vagy a sertésekkel etették meg. Bőréből szeredást vagy hasit készítettek, vagy eladták a bőrkereskedőnek. A frissen ellett borjút sóval leszórták, s odatették az anyja elé a szalmára vagy a földre, hogy nyalja fel az anyja. Ellés után még éjszaka is azonnal megfejték a tehenet. „Ki kellett fejni a tőgyet!" — tartják a hajdúnánási parasztasszonyok. Fejés után pedig felemelték a borjút, s megszoptatták, hogy törje az anyját, mert enélkül baja eshet a tőgyének. A borjú szoptatására nem volt általánosan ismert és elfogadott gyakorlat. Ügy mondják, hogy ahány ház, annyi szokás. Nagy általánosságban a szoposborjút napjában háromszor, éspedig reggel, délben és este szoptatták meg. Egy-két hetes korában már csak a fejéskor szophatott Ahol csupán egyetlen fejős tehén volt, ott jobban számoltak a tejhaszonra, szükségesebb volt a tej. Kevesebb tejet szoptattak ki tehát a borjúval, s hamarabb ráfogták a takarmányra. Eleinte, attól függően, hogy milyen tejelő volt a tehén, a féltőgyet (két csecsét) szoptatták ki vele. A. magyar tehén féltőgyéből egyszer-egyszer ki tudta szopni a tejet a borjú. Fokozatosan csökkentették a kiszoptatott tej mennyiségét. Hat-tíz hétig szoptatják, utána a maga száján él. A csecset mindig váltogatva adták a borjúnak, nehogy egyeseket állandóan szopva, azokat elszívja, elrágja. A borjú szoptatásának módja a tehén természetétől függött. Rendszerint először egy keveset szopott a borjú. Ha azonban a tehén fejés közben nem akarta leadni a tejet, akkor közben-közben is meg kellett nyalatni a tőgyét a fiával. Mivel a szarvasmarha szaporulata fontos haszonvételi forrás volt a parasztgazdaságokban, ezért, ha több tehenet tartottak, akkor közülük egyet-kettőt, esetleg hármat fejtek, a többieket pedig borjáért tenyészik. Uo. 12. 1814. No. 12. 18
