Bihari-Horváth László (szerk.): A Bocskai István Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúszoboszló, 2015)
Történettudomány - Nagy István: „Az üllő és kalapács közé jutottunk…” – Thököly Imre alakja a magyar történetírásban
„AZ ÜLLŐ ÉS KALAPÁCS KÖZÉ JUTOTTUNK.” harcok és az országegyesítési kísérletek elméletét. Ezért az események értelmezésére új koncepciót vázol fel egy nemrég megjelent írásában.90 Ebben kifejti, hogy az említett két elméletet azért tartja problematikusnak, mert szinte kizárólag csak az Erdélyi Fejedelemség szemszögéből vizsgálják a három országrész történetét, noha a Magyar Királyság vizsgálható a saját szemszögéből, azaz a Habsburg Monarchia és a királyság, valamint a bécsi udvar és a magyar politikai elit viszonyrendszerében. Pálffy saját kutatásai alapján a XVII. század történetét a kiegyezések és kompromisszumok, illetve a szakítások és kiegyezések évszázadának tartja.91 A fegyveres konfliktusok után kiegyezés született a Habsburg királyok és az erdélyi fejedelmek között, a két táborra szakadt magyar politikai eliten belül, valamint utóbbiak és a bécsi udvar között. A kutató öt meghatározó kiegyezésről (új kompromisszumrendszerről) ír, melyek magyar országgyűléseken jöttek létre: 1608, 1622, 1647, 1681, 1711. Pálffy ezeket vizsgálva a következő megállapításokra jut.92 A politikai elit a szakítások ellenére kész volt mindig újabb kiegyezéseket kötni az udvarral. A Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság között meglévő kölcsönös egymásrautaltság miatt a kiegyezések nemcsak politikai kompromisszumok voltak, hanem politikai szükségszerűségek is.93 A magyar rendi elit képes volt - még ha időnként csak részlegesen is - megtartani az ország irányításában betöltött szerepét, rendi kiváltságait és megtartani a vallásszabadságot. A magyar rendek sikeresen használták fel az erdélyi fejedelmek hadjáratait pozícióik erősítésére. A kiegyezések létrehozásában szerepet játszó magyar politikusokat az udvar igyekezett mindig megjutalmazni. Csak az 1670. évi főúri összeesküvés résztvevőivel szemben alkalmaztak megtorlást, a többi konfliktust sikerült kölcsönös engedmények alapján rendezni. A kiegyezés hasznos volt azért is, mert mindig hosszú ideig tartó bel- és polgárháborús időszakot zárt le, lehetőséget teremtve a békés fejlődésnek. A monarchiában Magyarországon volt legerősebb a rendiség, ami bevezethetetlenné tette az abszolutizmust. A kompromisszumok ugyanakkor biztosították az ország „viszonylag stabil 90 PÁLFFY 2015. 91 PÁLFFY 2015: 55-56. 92 PÁLFFY 2015:60-62. 93 Ezek alapján úgy véli, „örök kiegyezőknek” is lehetne tartani a magyarokat. PÁLFFY 2015: 60." 223
