Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)
Nagy Sándor: A hajdúkerületi törvényszék ítélkezési gyakorlata az ember élete elleni bűncselekményekben 1757-1850
Mátyásnak ebben a dekrétumában már felismerhető a bűncselekmény törvényi tényállásának megfogalmazására irányuló jogalkotási törekvés. Ez azonban nem vált gyakorlattá, holott a büntetőjog-tudomány nyugat-európai fejlődése akkor már a kodifikálásnak ezt a módját elősegítette volna. Egyenesen visszalépést jelentett tehát az 1563. évi 38. tc., mert nem tett különbséget az előre eltökélt gonosz szándék és az olyan véletlenül keletkezett szándék között, amelyet nyomban követett az ölés végrehajtása, és mindkét cselekményt „szándékos emberölésnek" minősítette és a tettes rendi állására tekintet nélkül halálbüntetés kiszabását rendelte, „ha csak a felek egymás között önként ki nem egyeztek". Ha nem egyeztek ki, „a vétkezés igen nagy féktelenségének kiirtása" végett a törvény a király kegyelmezési jogát is kizárta. 1 4 Ezt követően törvényeink az élet elleni bűncselekményekről 160 esztendeig nem rendelkeztek. Majd az 1723. évi 11. tc. a gyilkosság és szándékos emberölés fogalmi elhatárolása nélkül csupán azt tartalmazta, hogy az apa-, anya-, férj-, feleség- és gyermekgyilkosokat, a testvérek, vérrokonok, továbbá az ország, az országgyűlés, az ítélőszékek, vármegyék stb. hivatalos hatáskörében eljáró - taxatíve felsorolt - személyek megölőit halálbüntetéssel kell sújtani. Az élet elleni bűncselekmények elbírálásával foglalkozó igazságügyi szerveknek a felsorolt törvényeken kívül rendelkezésükre állt Werbőczy István Tripartituma, Hármaskönyve. De ez sem foglalkozott a cselekmények elvi meghatározásával. Az I. rész 15. címében csak azt szögezte le, hogy - többek között - a gyilkosokat is „főbenjáró ítélettel kell sújtani és büntetni" s ezt lenyakazással kell végrehajtani. Megjegyzendő, hogy a Praxis Criminalis külön cikkelyekben foglalkozott ugyan az ember-, feleség- és gyermeköléssel, a gyilkosság és szándékos emberölés közötti különbséget azonban nem vonta meg határozottan, s a gondatlanság és véletlen fogalmi meghatározása is bizonytalan volt. Mindezek oda vezettek, hogy a Hajdúkerületben a kerületi törvényszék elsőfokú bíráskodásának megkezdésétől (1757) valamennyi élet elleni ügyben, az előre eltervezetten végrehajtott gyilkosságtól az utcai halálos gázolásig, szántszándékos gyilkosság miatt emeltek vádat a tisztiügyészek és a Tripartitum I. rész 15. címe, valamint az 1723. évi 11. tc. alapján halálbüntetés kiszabását indítványozták. Ez a védőket arra késztette, hogy már az első perbeli szóváltásukban a minősítés kérdését vitassák. Az ügyészi merev álláspont egyik kirívó példájaként említhető a következő eset: Egy 15 éves fiú disznóöléskor az udvaron a sódaras dézsa köré gyűlt kutyákat a közéjük dobott vékony pálcával akarta elzavarni. A pálca azonban véletlenül a közelben tartózkodó asszony karján ülő kisgyermek fejéhez csapódott, s a koponyacsontot betörte. A gyermek kilenc hét múlva meghalt. A tisztiügyész szántszándékos gyilkosság miatt emelt vádat és a Tripartitum I. rész 15. címének valamint az 1723. évi 11. tc-r)ek a felhívásával halálbüntetés kiszabását indítványozta. A törvényszék azonban a vádlottat „a vád szerinti büntetés alól felmentette," de érdemlett büntetésül 40 korbácscsapásra ítélte. Ennek indokát ugyan az ítélet nem tartalmazta, de nyilvánvaló, hogy a törvényszék csak gondatlanságot látott a vádlott cselekvőségében s ehhez képest büntette meg. 1 5 11
