Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)

TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nyakas Miklós: A szabolcsi hajdúvárosok helyzete Várad eleste után a kassai főkapitányhoz írt levelek tükrében, 1668

gyülekezzen. Ez ügyben követséget is menesztettek Szabolcshoz, Vajda Györgyöt harmadmagával.

6 Bár más esetben is van tudomásunk a hajdúvárosok és Szabolcs megye közötti együttműködésről katonai-védelmi kérdésekben, ez azonban egyenlő felek között jött létre, és mellérendeltségen alapult, hiszen azokat a végvárak módjára kezelték, s így minden lényeges kérdésben Felső-Magyarország főkapitányától függtek. Történetírásunk hajlamos az úgynevezett Szejdi-járásnak (1660) túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani, s azt olyan cezúraként tekinteni, amely a hajdúvárosok katonai szerepkörének teljes megszűnését eredményezte, s amelynek elsőrendűen fontos gazdasági és demográfiai következményei is voltak.

7 Anélkül, hogy a tragédia tényleges jelentőségét kisebbítenénk, e kérdésben árnyaltabban kell fogalmaznunk. így például katonai szerepüket illetően is. A császári hadvezetés például 1660 után is komoly katonai erőt tulajdonított a hajdúvárosoknak, igaz, jórészt ok nélkül, bár nem teljesen alaptalanul.

8 A hajdúvárosok maguk sem mondtak le — ezt, amint látni fogjuk, nem is tehették — minden katonai szerepvállalásról. E téren jelentőségük tehát nem szűnt meg véglegesen, noha lényegesen átértékelődött, s az önvédelem mellett elsősorban a hírszerzésre s a közeli végvárak — elsősorban Kálló és a kevésbé ismert Ibrány — katonaságának segítésére szorítkozott. Az önvédelem ugyanis Várad török kézre kerülte óta mindennél fontosabbnak bizonyult. A vasvári béke ugyanis e tájon sem teremtett nyugalmi állapotot, s ezt az időszakot leginkább félig békének, félig háborúnak tekinthetjük. A közeli török végvárak — elsősorban Várad — katonasága ugyanis komolyan gondolta a szabolcsi hajdúvárosok hódoltatását! Nem utolsósorban a hajdúvárosokba szökött jobbágyaik miatt. Az újvárosi bíró 1668 februárjában adta hírül a böszörményieknek a török fenyegetőzését: „meg higgyék azok a hódulatlan Hajdú városi kutyák, hogy bizony rosszul járnak miattunk". A szoboszlóiak pedig egyenesen arra kérték Csáky Ferenc kassai főkapitányt, hogy a hódoltatási törekvések miatt jelöljön ki más helyen levő biztonságos lakhelyet számukra.

9 A kassai főkapitány azonban válaszában nyugalomra intette őket, mondván, hogy a békekötés szerint Szabolcs és Szatmár megyék hódolatlanok maradtak, így tehát nem kell félni Szoboszlónak sem. A török fenyegetések és zsarolások ettől függetlenül napirenden voltak. A böszörményiek például 1668 januárjában Csáky Ferenc kassai főkapitánynál egy szerepi török szpáhibirtokosra panaszkodtak, aki nyilván váradi török lehetett, s aki három Böszörménybe szökött jobbágyát követelte tőlük. A „Bíráktól azt üzente reánk — írták —- hogyha haza nem mennek, megh eskütt arra, hogy ha ötven Beszermeni embert kijül talál is, mind levágja, a mellyet máris el kezdett és követett, mert hogy azon szerepi Török Ur egy emberünket ágion vert". A törökök és a hajdúvárosiak viszonyát elmérgesítette a magyar végváriak hódoltságbeli portyázása is, amelyben alkalmasint maguk a hajdúvárosiak is részt vettek. A hét hajdúváros fegyvert fogott hadinépe a Hadház melletti táborból 1668. júl. 26-án azt írta FelsőMagyarország főkapitányának, hogy a váradi basa méltatlanul vádolja őket a békesség bontogatásával, mert ők ennek ugyan nem okai, s „Tolvaj egy is közülünk ki nem áll". Saját jól felfogott érdekük is ezt követeli — érveltek —, hiszen „az Pogánnak torkában lakunk", s éppen ezért „az sok nyúzó fosztó s kóborló tolvajokat üzzük kergettyük és ölety6 A hét hajdú városbeli kapitányok és hadnagyok levele Szabolcs vármegyéhez. Polgár, 1660. febr. 12. Történelmi Tár. 1903. 435—436. Hivatkozási alap: Szabolcs vármegye levéltára F.78. No. 62. 1660. 7 Különösen végletes képet fest H. Fekete Péter : Hajdúszoboszló és a hajdúság pusztulása 1660-ban. (Debrecen, 1960.) 8 Rácz I.: I. m. 151. Ekkor Spankau még a török terjeszkedés meggátolására is alkalmasnak vélte őket. 9 Erre később a császári hadvezetés komolyan gondolt is. Vö. Rácz I.: I. m. 151. 24