Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)
RÉGÉSZET — ARCHÄOLOGIE - Kovács László: A Hajdúböszörmény—Erdős tanyai honfoglaló magyar sírlelet
3. típus: a megszokott kialakítású köpűből kiinduló, vállnélküli penge keskeny, és mindkét felén homorúan ívelt oldalú. Mindössze egyetlen példány képviseli (13. sz.). 4. típus: az előbbiektől eltérően megnyúlt köpű, s a keskeny, aránylag hoszszú penge a jellemzői. Egyetlen példányát (9. sz.) csak bizonyos fenntartással sorolhatjuk a többi szalu közé. 11 9 Bármennyire is csábítónak tűnik, a fenti típusok között az eredetükre esetleg visszautaló különbségeket nem tehetünk, ugyanis a keleti párhuzamaikat kínáló lelőhelyeken mindegyikük előfordul. 12 0 Az avar kori szaluk zömmel a férfisírok mellékletei, 12 1 leginkább rangos felszerelés és ló kíséretében. A szegényesebb sírokban való előfordulásuk 12 2 mégis azt sejteti, hogy a hétköznapi élet megszokott eszközei voltak, jóllehet a sírokba nem túl gyakran helyezték be a hozzátartozók. Területi elterjedésüket — vö. 15. á. — nehéz a kis esetszám miatt értékelni, de annyi feltétlenül említésre méltónak látszik, hogy valamennyien a Tiszától nyugatra kerültek elő. A Duna—Tisza-közén hat, a Dunántúlon tíz, a Felvidéken kilenc példányuk ismeretes. Talán az sem véletlen, hogy a korai avar korból való szaluk az említett elterjedési területnek inkább a déli, míg a közép és késő avar kor példányai zömmel az északi részén kerültek napvilágra. Korábban már érintettem, de nem részleteztem a szaluk elterjedését a szláv népeknél, s így a Kárpát-medence szláv népeinél, 12 3 akik az avarokkal együtt a 9. században is biztosan tovább használták ezt a szerszámot. A felsorolt keleti párhuzamok alapján azonban mégsem bennük kell látnunk a honfoglaló magyarok közötti elterjesztőit, mert nem férhet kétség ahhoz, hogy őseink is a szalu ismeretével jelentek meg új hazájukban. Csak sejthetjük, hogy náluk is jóval elterjedtebb volt a használatban, mint a sírjaik leletei között, 12 4 s jóllehet — leszámítva a zavaros gici sírt — inkább az előkelő férfiak temetkezéseiben jelentkeznek, nem valamiféle rangjelző tárgynak, hanem munkaeszköznek kell tekintenünk őket. 12 5 Csekély számuk miatt a területi elterjedésük nem értékelhető. 119 Szinte átmenetet képez a szaluk s az ugyancsak avar sírból is ismert ösztöke (?) között: vö. Párkány (Stúrovo, Cs) 216. sír: Anton Tocík: Slawisch-A warisches Gräberfeld in Stúrovo. ArchSlovaca-Catalogi 2 (Bratislava, 1968.) 44. 1.14. 120 A 2. típusnak megfelelő példányok a 6—8. században elsősorban Tuva, az Altaj-vidék és a Minuszinszki medence türk lovassírjaira jellemzők, míg az 1. típushoz hasonló, 9—10. századi szaluk elterjedési területe Kelet-Kazahsztánnal is kibővül, s főként a kimek és kirgiz sírok meléklete: C. II. Hecmepoe i. m. (64), 171. Sz. P. Nyeszterov nem tekintett nyugatabbra, ahol a típusok keveredése továbbra is fennmaradt. 121 A szórványleleteket (5. és 17. sz.) leszámítva, egy ismeretlen nemű, fiatal egyén sírján (15. sz.) kívül az összes többi szalu férfisírból származott. 122 15—16., 18., 21. és 25. sz. — az avar kor teljes időszakából. 123 Jan Eisner: Základy kovárství v dobë hradistní v Ceskoslovensku. SlaviaAnt 1 (Praha, 1948.) 385; J. Eisner, i. m. (59), 304; Magdalena Beranová: Slovansky hromadny nález ze Semic. ArchRozhledy 24 (Praha, 1972.) 637. 124 Az eszközök általában ritkák a magyar honfoglaláskori temetkezésekben: Kralovánszky A., i. m. (54); vö. Bálint Csanád: A honfoglaláskor. Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. (Szerk. : Hajdú P.—Kristó Gy.-Róna-Tas A. 1:1 Budapest, 1976.) 134—135. 125 Nyitvahagyva azt a lehetőséget, hogy esetleg mint éles vastárgyak, bajelhárító szerepben kerültek volna a sírba : Dienes /., i. m. (36), 267. : 90. jegyzet. 49
