Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - P. Szalay Emőke: Egy ritka hajdúböszörményi kismesterség. Hódos Sándor fazekas
káig mesterségét, mert 1912. február 24-i bejegyzés szerint, mint önálló kályhásmester lemond. 9 Ezután 1914-ben telepedett meg fazekas a városban, Hódos Sándor, akinek elődeivel szemben sikerült gyökeret vernie és évtizedeken keresztül haláláig (1955) folyamatosan űzte mesterségét. Hódos mezőtúri fazekas családból származott, apja szintén fazekas volt, a mesterséget is tőle tanulta, akit ügyeskezű mesterként emlegettek. Családjuk a XIX. század végén Mezőtúrról Balmazújvárosba költözött, Hódos Sándor innen telepedett át Hajdúböszörménybe. Azonnal iparengedélyt kért, azonban az I. világháború kitörésekor elvitték katonának. A frontról 1918-ban tért haza, s ténylegesen ekkor kezdte gyakorolni mesterségét. A családja 1917 óta lakik Hajdúböszörmény, Botond u. 9. sz. alatt. A mesterségére vonatkozó adatokat leányától, Uzonyi Andrásnétól gyűjtöttem. Edénykészítés, díszítés Hódos Sándor az edénykészítéshez szükséges agyagot Mezőtúrról hozatta, mivel Hajdúböszörményben, mint említettük, nincs megfelelő minőségű agyag, az itteni homokkal kevert, amelyet ugyan lehet formázni, de az égetést nem bírja, széthull. Az agyagszállításra kétévenként került sor, ekkor egy vagonnal hozatott, amelyet felhasználásig az udvaron tárolt. A szokásos agyagelőkészítés után az edényformálás, korongozás következett, majd ezután került sor az edények díszítésére. A félszáradásban levő edényeket zöld, sárga, ritkán kék alapszínre festette. A festékeket Erdélyből hozták, majd a II. világháború előtt Budapestről egy Tóth nevű nagykereskedőtől kapták, azután az ipartestülettől kellett igényelni. A sárga festék kivételével mind por alakú volt, ezeket minden előkészítés nélkül lehetett használni, míg a sárgát előbb meg kellett őrölni. Ez a következőképp történt: a darabos festéket vízzel felhígították, és két kő között „megőrölték". A megőrölt festék cseppenként folyt le a kövek között. Ezt a munkát mindig a felesége és leánya végezte. A mester ellenőrizte a minőséget, két ujja között morzsolgatta, ha nem találta elég simának, mondta: „Éles még, őrjétek!" A festés a mester munkája volt. Nagy merőkanállal először az edény belsejébe öntött festéket, összerázta, majd a megmaradt festéket kiöntötte. Az edény külsejének festésekor az alját fogta meg és körbecsorgatta festékkel. A festéköntés után száradni hagyták az edényt. Miután megszáradt, kezdték a „virágzást". Ebben a munkában az egész család részt vett. A mester írókázott, a nők ecsettel festettek. Mintáik, kacskaringók, vonalak, pettyek, virágok voltak. A díszítményeket fejből rajzolták. A virágok színe piros és fehér volt, zöld ágak és levelek tartották őket. Amikor 300—400 db edény elkészült, következett az égetés. A családja hordta, a kemencébe a mester rakta be az edényeket. Vegyesen kerültek be az edényfajták. Alulra cserepeket tett, majd a többi edény következett. A kemence tetejét tört cseréppel fedte be. 24 óráig égették. Az égetés után az összeragadt edényeket vaskéssel ütötték széjjel. Az égetés után következett a zománcozás. Ehhez ún. ólomgelétet használtak, amely pirosas por volt, és a festékhez hasonlóan Erdélyből hozták. Az előkészítés során a festékhez hasonlóan megőrölték, majd szintén átszűrték, hogy semmi idegen anyag ne maradjon benne. A fazekas a festéköntés módjára öntötte körül zománccal az edényeket. A zománcozás után ismét kiégették. Az égetések során, egy kemence cseréphez, míg az edény teljesen elkészült, 10 q fát használtak fel. 9 Wiederman Ferenc iparigazolványt kapott 578—69/1902. szám alatt Hajdúböszörmény város I. N. B. 77/9. 1. 1902. március 26-i bejegyzés. Működésével felhagyott 1912-ben Iparügyi mutatókönyv 1917. évről V. B. 77 G. 28, 38. bejegyzés február 24-én. 213.
