Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Mezősi József: Hagyományos házépítési technológiák Hajdúdorogon

ló szerszámmal a lehetőségekhez képest simára dolgozták. A kőműves mesteremberek által készített pucolás során két rétegben lett a sártapasztás felhordva. Egy durva törekes és egy finom pelyvás sárréteg (megfelel a durva vakolás és simítás habarcstechnológiának). A simítást vékonyabb rétegben kellett felhordani (0,5—0,8 cm vtg) és a felületét egy bizonyos mező felkenése után vödörben előkészített mésztejjel lelocsolták és előbb a fa mázolóval durván, majd kanálháttal finoman átglettelték a falfelületet. A simításhoz szükséges — már nem túl nagy mennyiségű — sár készítése, tökéletes megdolgozást kívánt. Rendszerint kisebb kupac földből tölcsérszerű áztatással, pelyva adagolással és többszöri „átvágással" képlékenyebb konzisztenciával készült. A kész sarat kapával nagy lepény alakra formálták és hagyták pihenni, érlelték feldolgozás előtt. Jó mesteremberek olyan tökéletes sártapasztást tudtak készíteni, természetesen jó minőségű sárból, hogy meszelés után alig lehetett megkülönbözetni a habarcsvakolattól. A falmezők mellett a sarkok, élek is tökéletesek voltak. Esetenként még homlokzati díszítések is készültek sárból. A sártapasztás felülete a minőség javítása érdekében még egy homokos meszelést kapott száradás előtt. Amint már említettem Hajdúdorogon a sártapasztást mesteri szintre emelték, és jó nevű mesteremberek is végezték e munkát, nem tartották azt lealacsonyítónak. Valószínű e szokással magyarázható, hogy századunk első felében (30-as évek) amikor a sártapasztás helyett mészhabarcsot kezdenek alkalmazni földfalú épületek homlokzat-vakolásához, ellentétben más vidéken kialakult szokásokkal, nálunk a vakolás alá nem erősítenek rabitzhálót, sem nádszövetet. Egyértelműen kialakult az a gyakorlat, hogy az alapvakoláshoz (durva vakolat) használt mészhabarcs közé pelyvát kevertek. A pelyva megakadályozta a falfelületen a habarcs repedezését és javította a habarcs tapadóképességét. A jó minőségű homok adalékanyagú pelyvás mészhabarcsból készült vakolat 30—50 évig is eltartott a földfalú épületek homlokzatán, különösen ha a falszerkezet vízszintes szigetelést kapott. Az épületbelsőben és kőporos dörzsölés alatt még ennél is tartósabb volt. Földfalú épületek esetében településünkön ma is alkalmazott ez a technológia, néha még téglafalon is. A ház tüzelőberendezései A pucolás, tapasztás elkészülte után, általában meszelés előtt építették meg a ház tüzelőberendezéseit. Településünkön az utca felőli nagyháznak, (nagyszobának) elengedhetetlen tartozéka volt a boglyakemence és közvetlen a kemence mellett (kemence és ajtó között) vályogból épített „vasplatnival" ellátott konyha (tűzhely), amelyet később a mobil csikókonyha (csikótűzhely) váltott fel. A nagyházban, esetleg pitvarban épített füstmentes zárt rendszerű konyha, tűzhely a múlt század végén, századunk elején váltotta fel a pitvarban szabadkémény alatt levő szabadtüzelésű konyhát. A nyílt tüzelésű konyha feltehetően a ház kialakításával egyidős lehet, és a szabadkémény megjelenésével sem marad el, csak ahhoz igazodik. Építése célszerűen a kiminyajjban (kéményalj) nagyjából középen a hátsófalnak támaszkodva történt. A konyha mindig legfontosabb, leggyakrabban használt tüzelőberendezés volt a család életében. A konyha szó értelme településünkön bizonyos fokig más mint az általános ismert szóhasználatban. A magyar nyelv értelmező szótár I. kötetében a „konyha" címszó idevonatkozó részében többek között ez áll, „... a pitvar hátsó részének közepén álló asztalnagyságú nyitott tűzhely .. .". Ez a leírás megegyezik a településen élő idősebb emberek által elmondottakkal, akik szerint „a régi konyha hozzávetőleg 1 m széles 1—1,2 m hosszú, és 0,8—1,0 m magas építmény a kiminyajjban. Tetején szabadtűzön, vaslábon alátüzelve, illetve cserépfazékban körültüzelve főzött a háziasszony". Hajdúdorogon a konyha fogalma mint helyiség ismeretlen volt, még a közepesen jómódú családoknál is, szinte a legutóbbi idő175.