Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 5. (Hajdúböszörmény, 1983)

TÖRTÉNELEM - Nyakas Miklós: Egy böszörményi polgári per tanulságai

tözést, s amely természetszerűen hozta magával az adásvételi ügyletek számának emelkedését is. A jelek szerint ez akkor különösebb akadályba nem ütközött! A fenti példánkból pedig nyilvánvaló, hogy az aviticum eladása tulajdonképpen jogtalan volt, kivéve ha az aviticum és az acquisitum egybe esett, ez azonban csak az első generáció esetében tehető fel. Az aviticum éppen úgy nem képezhette volna adásvétel tárgyát, mint ahogyan nem képezte a végrendelkezés esetében sem. A XVIII. század második felében, amikor a hajdúvárosokban kiosztásra kerültek az addig közös használatban levő adományos földek, s a kiosztás alapjául a belső telket vették figyelembe, a hajdúfundus birtoklása egycsapásra rendkívül fontos lett. Az egykor eladott hajdútelket a leszármazottak vérségi alapon a siker reményében perelhették vissza. A hajdúvárosokban kialakult jogszokás ugyanis lehetőséget teremtett az úgynevezett rehabeációs vagy revindikációs perek folytatására, amely a korábban elidegenített actionális telket a család leszármazottainak juttatta. A jogszokás ugyanis az eladott telkeket csak zálognak tekintette! Esetünkben az aviticum megfelel a későbbi források actionális telkének, így tehát a rehabeációs perek folytatására szolgáló jogszokás kialakulása, s forrásunk bírósági végzésének indoklása között szoros összefüggést látunk. A fentiekből nyilvánvaló az is, hogy a hajdúságba való beolvadás, tehát beköltözött vagy már eredetileg is ott lakó jobbágy vagy nemtelen esetében a hajdújog megszerzése korántsem lehetett egyszerű, hiszen az eredetileg kiosztott hajdútelkekhez, hacsak nem a család teljes kihalásával állunk szemben, adásvétel vagy öröklés ellenére a vér szerinti leszármazottak hozzájuthattak. E tény arra figyelmeztet bennünket, hogy a letelepült hajdúság kiváltságait nemcsak számontartotta, hanem hathatósan védelmezte is. Fel kell azonban a figyelmet hívnunk arra, hogy a Böszörménybe áttelepült hajdúkról semmiféle egykorú öszszeírás nem állott a bíróság rendelkezésére, hiszen Faragó Piroska hajdújogát tanúvallomások alapján döntötték el.

6 Ettől független az 1702-es összeírás hajdúleszármazottai és a XVII. század elején letelepültek közötti kontinuitásnak sokkal nagyobb realitást kell tulajdonítanunk, mint azt esetleg korábban gondolhattuk volna. Elgondolkodtatásra késztet forrásunknak az a része, amelyből megtudhatjuk, hogy Faragó Demeter és Kállay Imre a hajdú életforma miatt szorult rá a Debrecenből kiköltöző Faragó Mihályra és apjára, akik szántó-vető parasztemberek voltak, s akik a hajdúgazdaságot megművelték. Olyan nyugtalan történelmi időszakban tehát, mint amilyent a XVII. század első évtizedei is jelentettek, a hajdútelek megmunkálása akadályokba ütközött, a hajdúvitézeknek így szükségük volt a szántó-vető parasztemberekre. Mindez új megvilágításba helyezheheti a hajdúvárosokban helyben maradt jobbágyság társadalmi helyzetét, illetve a környező jobbágyság hajdúvárosokba való áramlásának a feltételeit, s ezzel szoros összefüggésben a hajdúk vonakodását a beköltözött jobbágyok kitoloncolását illetően, amelyet pedig a nemesi vármegyék, mindenekelőtt Szabolcs, oly annyira szorgalmaztak.

7 A jobbágy és a hajdúnépesség közötti jogi különbséget húzza alá, hogy a hajdútelek birtoklása katonáskodáshoz volt kötve. Faragó Mihály a két hajdúvitéz haláláig a hajdútelket művelte, majd pedig tényleges katonai szolgálatot is teljesítenie kellett. ,,Ha az Nemes Városban lakot szolgálat nélkül nem lehetet" — állapította meg a felperes ügyvédje. Nem érdektelen a hajdúvitéznek 6 Később a Hajdúkerület ilyen esetekben az 1702-es összeírást vette alapul. „Megállapított Princípiuma ezen Kerületnek az, hogy az 1702 Esztendőbéli Conscriptio azok mellett és respective azok ellen, a kik abban találhatnak tökéletes és megtzáfolhatatlan próba légyen." HBmL IV. A. 502/a. 23. No. 160. Az 1702-es összeírás névanyagát közli: Calamus: Bocskay hadi népe. Debreczeni Képes Kalendáriom. 1906. 106. 7 Vö. Rácz I. i. m. 121