Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 4. (Hajdúböszörmény, 1980)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Sterbetz István: Megfigyelések a Suschkin lúd (Anser neglectus Suschk.) etológiájáról és ökológiájáról
lúdnak ismert A. neglectus faji mivoltában nem kételkedett. Grote (1934' Tugarinownak 1933-ban kelt levelére hivatkozva az A. neglectust alfajnak tekinti s utal arra, hogy később így módosította álláspontját e madár első leírója, fajként meghatározója, Suschkin is. Stegman (1935) viszont újból elveti az alfaj lehetőségét, a faj helytállóságát valószínűbbnek ítélve faj és aberráció között próbál választani. Hachler (1944) az előbbiekkel ellentétben már csak egyszerű színvariációnak tekinti a Suschkin ludat. Beretzk (1946) fajt valószínűsít. Delàcour (1954) a színfázis-álláspontot fogadja el. Johansen (1962) meggyőzően ható elmélete szerint a harmadkor végén vagy a negyedkor elején a jelenleg sárgalábú és csőrgyűrűjű vetési ludak ősének csőre és lába hússzínű volt. A glaciális és interglaciális időszakok váltakozásában az ősi areál feldarabolódott, a populációk szétszóródtak s a területek jellegének megfelelően alakultak ki a kisebb testű, rövid csőrű tundrái, meg a nagyobb testű, megnyúlt csőrformájú erdei vetési lúd alfajok. Nyugat- és Közép-Szibériában egyes alfajok kevert populációkat is alkotnak (Delacour 1951). Johansen fentebb idézett munkájában a Kárpátmedencén át vonuló vetési ludak zömét is ilyen átmeneti formáknak határozta meg. A jelenben már sárga lábú és csőrgyűrűjű Suschkin ludakat (Anser neglectus), valamint a rózsaszín csőrgyűrűs, de sárga lábú Buturlin-ludakat (Anser carneirostris) atavisztikus jelenségnek tekinti annál is inkább, mivel szerinte valamennyi tundrái és erdei formánál előfordulhatnak ilyen egyedek. Niethammer— Bauer— Glutz (1968) kézikönyvében a Suschkin és Buturlin lúd individuális variáció. Wattéi (in Cramp et al. 1977) mutációra gondol e ludak esetében. Schenk (1929, 1930) a rendszertani vizsgálatokkal kapcsolatban már annakidején is hangsúlyozta, hogy a taxonómiai értékelést rendkívül megnehezíti az, hogy sajnálatos módon nagyon kevés példány került hazai és külföldi múzeumokba. Ez a későbbiekben még inkább fennáll, mivel ebből a jelenben már ritkán megjelenő vadlibából nem gyűjthetünk sorozatokat. Az A. neglectus előfordulásáról, vonulásáról, gyülekező és telelő helyeiről Schenk (1929, 1930, 1930 a, 1934) készített teljességre törekvő, összefoglaló tanulmányokat. Adatgyűjteményének épp úgy, mint az utána következő szerzők fejtegetéseinek nyitott kérdése maradt a költőterület, amelyet mindmáig nem sikerült megállapítani. 1902-ben Novaja Zemlján gyűjtöttek két nyári példányt, amelyek az oslói múzeumba kerültek (Stresemann 1929), azonban tekintettel arra, hogy ez a terület az északi vadludak közismert vedlőhelye, a puszta előfordulás még nem bizonyíthat fészkelést. Grote (1934) valószínűnek tartja, hogy az északi sarkvidéken, de nem a kontinensen költ ez a vadliba. Stegman (1935) szerint a Ferenc József-földön, az ettől délkeletre levő szigeteken és Szevernaja Zemlján is költenek vetési ludak, talán elképzelhető, hogy ott kellene keresni a költőterületet. Kolgujev szigetén szintén feltételezték (Stresemann 1929), azonban bizonyítékot találni itt sem sikerült. A téli szállás kérdése már határozottabban körvonalazódott. Legkeletibb lelőhelye az assami Dibrugarh, ahonnan három példány is megkerült (BakerStuart 1929). Sarudny szerint (in Grote 1920) az iráni—afgán határvidéken levő Seistan tömeges telelőhely. A század eleji feltűnő nagy számú megjelenése, és a későbbiek során is szórványos, de időről időre ismétlődő előfordulása alapján végül a Hortobágyot, meg a többi tiszántúli vadlúdgyülekező helyet is az A. neglectus téli szállásának kell tekintenünk. A múlt század végén és a jelen század elején a Jenyiszej tői az Uraiig terjedő területen az Orosz-Altajban, a Thien-San nyugati vidékén Turkesztánban, a Szir-Darja mentén szórványosan, Taskent, Szamara és Ufa környékén, ahol Suschkin 1895-ben az A. neglectust felfedezte, feltűnő tömegekben fordult elő. Magyarországtól nyugatabbra és délebbre néhány alkalommal Bulgáriában, 1—1 esetben a jugoszláviai Skutari tavon, a dalmáciai Triljben, az olaszországi Manfredóniában, Németországban Ballum mellett, Potsdam és Kremm vidékén, 33
