Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 4. (Hajdúböszörmény, 1980)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szabó V. László: Ugartyúk (Burhinus oedicnemus) a Hortobágyon

Vedlése, vonulása Augusztus—szeptemberben kedvelt pihenőhelyükön jól láthatók a vedlés nyomai. Nagyon lassú lehet a folyamat, inkább csak kis fedőtollakat lehet találni. Váll-, szárny-, faroktollak ritkábbak. A tollgerinc jellemzően fekete. A vedlés részletes tanulmányozása még további feladat. A késői pótköltések miatt IX.-ben a család még költőhelyén van. Sikertelenül költő párok viszont ekkor már vonulóban lehetnek. A nagyobb csapatok véleményem szerint északabbról átvonulok. A szeptember—októberi melegek és táplálékbőség miatt valószínű a lassúbb elvonulás. Bod Péter (in litt.). Szentes környéki megfigyelése is ezt támasztja alá. 1973 őszén 8 példány gyülekezett s szept. közepétől fokozatosan apadt le okt. 27-re 1 példányra! A Hortobágyon azonban eddig októberi megfigyelési adatunk nincs. Két preparátum hajdúsági eredetű őszi vonuló. Hajdúdorog, 1935. X. 13. leg. Udvardy. KLTE, Hajdúnánás, leg. Déri Múzeum. A hortobágyi szeptemberi — nagyrészt már vonulási — adatokat az első részben soroltam fel. Kiemelem az Angyalházán megfigyelt csapatos vonulást 1973. IX. 15. 10 db és Nagyiván, Agyagos 1977. IX. 21. 10 db. A Hortobágy folyása irányában két útjuk látszik valószínűnek. Egyik nyugaton Zám—Nagyiván—Madarasi puszta, másik keleten: Árpádhalom—Ökörhát—Angyalháza, Szelencés, Ágota puszta. Tavaszi érkezésük ideje IV. hó közepe. A gyér vonulási adat további megfigyelésekre figyelmeztet, egyúttal nem térhetünk ki a hortobágyi megtelepedés kérdése elől. Mielőtt ezt tárgyalnám, szükségesnek látom először áttekinteni tiszántúli elterjedését. Elterjedése a Tiszántúlon Közismerten a kiterjedt homokpuszták madara, de kedveli a köves területeket is. Laza talajú kultúrterületeken (szőllők, kapások, erdőtelepítések) is otthonra talált. Ezek azonban szintén homokosak. Száraz, szikespusztai fészkelését a Duna—Tisza közéről a homokhátak közé ékelődő szoloncsák szikeseken ismerjük (Ürbő, Pusztaszer, Bäks). Magukon a homokbuckákon azonban jóval gyakoribb. Tiszántúli gyér előfordulási adatai is ezt a kettős biotópigényt mutatják. A nyírségi homokon eddig még ismeretlen, de a Hajdúság széli homokon Aradi fészkelési időben végzett megfigyelése (in. verb.) már fontos bizonyíték: Hajdúhadház, 1970. VII. 5. Homokos, erdőfoltos legelőn 1 pár. Sterbetz (1957, 1958, 1959) Tisza menti homokos biotópon írja le fészkelését. Sterbetz homokos biotópon megfigyelt adatai: 1948. VI. Sasér, erdőirtás, laza homokos tisztásán 2 tojásos f. a. 1953-ig évenként megfigyeli itt. 1958. VII. hangját hallja Saséren. Sasér azonban jelenleg már a Duna—Tisza közéhez tartozik. A Tisza keleti homokos területén Kishomokon 1952. elhagyott szőllőben találta fészkelve „tavasszal", 1953-ban pedig Kopáncson homokos burgonyaföldön figyelt meg „kotyogó" ugartyúkot. Az időpontot nem említi. (Sterbetz, 1975.) A másik típusú fészkelőhely, a jellegzetes tiszántúli szolonyec, agyagos szikespuszta nyári fészkelési aspektusban inkább a kemény, kopár kősivatagra emlékeztet. Adataink Szarvas, Szentes, Kardoskút környékéről valók. Nézzük tehát a tiszántúli sziki fészkelőhelyeket részletesen. A legrégibb adat: Szarvas, 1933. V. 21. 2 ov. id. Povázsay László gyűjtése. A következő egy igen korai költés: Cserebökény, 1952. V. 2. 1 ov. (nagyon fias!) Ocsovszky László dr. gyűjtése! Bod Péter (in litt.). Dr. Beretzk Pétertől kapott levélből ismeri a cserebökényi költőhelyet. Ö maga is többször megfigyelte a cserebökényi legelőn. Sterbetz (1958) a Hódmezővásárhely szikeseiről írt dolgozatában Cserebökény madárvi17