Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Bencsik János: Gazdálkodás Kecskéspusztán, Kisújszállás külső legelőjén
Számadó pásztorait a közbirtokosság rendszerint a kisújszállásiak közül fogadta. Azért ragaszkodott a helybeliekhez, mert jobban ismerte őket, jobban is megbízott bennük. A csegeieket nem ismerték, nem kedvelték anynyira. Azok összejátszhattak a falubeliekkel, a lovakat kiadhatták a ménesből munkára is. Előfordult azonban olyan eset, hogy csegei embert választottak számadónak, ilyen csikós számadó volt Hajdú (Barta) István. Juhász Mihály meg Béhó Kiss János gulyásszámadó is csegei volt. A helyben pásztorolt birtokossági gulyáknál már gyakrabban csegei pásztor volt a számadó, ilyenek voltak a bikagulyánál Széles Mátyás, az aranygulyánál Lévai József. Ezeket a faluban, Tiszacsegén kunguly ásóknak is nevezték, mármint azokat, akik kunokat szolgáltak. Bojtárnak azonban mind gyakrabban, az 1920-as évektől pedig csaknem teljesen tiszacsegeiek szegődtek el. Ritkán vállalkozott kisújszállási legény arra, hogy Kecskésen bojtárkodjon. Még a számadók sem hozták el fiaikat bojtárjuknak. Nagy volt a távolság, nem vállalták a nehéz munkát. Nem egyszer idősebb, családos csegei ember vállalt bojtárságot, ezek aztán a cselédből, parasztból lett kisújszállási számadó helyett is helytállottak. Ritkán meg-megakadt közöttük egy nagyiváni, egy tiszaörsi, de hamar odébbállt. Híres gulyás számadók voltak Kecskésen Kiss Lajos (31 évig), Berezeli János, Csipő Bálint, Vekerdi Albert, Nagy István, a kistinógulyánál Pápai Miklós, a juhok mellett Molnár István, Flórián Balázs és Berencsi István bacsuk. A számadók között bizonyos rend alakult ki, az új ember a kistinógulyánál kezdte, majd a nag y tinó gulyánál folytatta, s végül a legigényesebb csapatot, az anyagulyát kapta meg. Számadónak nem állhatott el az, akinek nem volt legalább lakóháza, s nem töltötte be a 24. életévét, vagyis nem volt nagykorú. Csupán a számadókat fizették a gazdák, ugyanúgy, mint a Hortobágy mellékén, s ők fogadták a bojtárokat, ők gondoskodtak kialkudott bérükről és eltartásukról. A gulyásszámadó bére az 1930-as években egy számosállat után 15 liter búza, 5 pengő, ehhez a birtokosságtól három hold kaszálót vagy három számos állat legeltetési jogát kapta. 1947-ben a Kecskésen szolgáló számadóké darabonként 20 kg tisztabúza és 5 ft volt. (Az állatok számának legalább 200 db-nak kell lenni.) 20 4 A következő évtizedben már meghatározott mennyiségű bért, évi 10—15 mázsa búzát és 200—300 ft havi fizetést kaptak. Az anyagulyánál szolgáló számadóbojtár bére az 1930-as években 6 mázsa búza, 30 pengő és teljes ellátás. Hasonlóul kialkudott (meghatározott éves) bért kaptak a szegődött számadók (kungulyások), évente 20 mázsa búzát, 20 kg szalonnát, 5 kg sót, fertálypízt 150 pengőt, két tehén tartását (a borját szeptember l-ig), két kocatartást és baromfitartást felesbe a birtokossággal. Jobb volt e személyek fizetése, mint a cselédeké. Kisújszállási Közbirtokosság sajátosan szabályozta a kiverés rendjét. Évről évre megbízott egy gazdát, — akinek a személye az 1900-as években már egybeesett a birtokosság, majd a legeltetési társulat pénztárosával — hogy a tél utolján, a kora tavasz folyamán nála felírassák, konskribáltassák az állattartók legelőre hajtandó jószágaikat. 20 5 A konskribáláson mindenkinek meg kellett jelennie, aki állatot akart pásztoroltatni a közösségi vagy a birtokosság által árendált legelőkön, s fűbért váltott az állatai részére. Ez a férfiak tiszte volt. Miután a közbirtokosság megállapította, hogy hány állatot konskribáltattak, írattak fel (pl. 1868-ban 8302 db; 1869-ben 7580 db számos állat) 20 6 a redempeionális jognak megfelelően kirótta a legelőbért, illetve a fölös állatok utáni fűbért megszabta, kialakította a gulyákat, csordá265
