Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúböszörmény, 1975)
Sóvágó Mihály: Hortobágyi madármegfigyeléseim
rásmunkára hivatkozik. Én magam is összeállítottam pár éve egy riportkönyv szerzőjének kérésére a hortobágyi madártani bibliográfiát: ebben még további 36 cikk szerepel. Több, mint 150 tehát azoknak a nyomtatásban megjelent közleményeknek a száma, amelyeket ismerünk a Hortobágy madarairól. Ebben a munkában én nem kívánok idegen adatokra kitérni. Nem célom a hortobágyi madárvilág összefoglaló feldolgozása. Nem teszek összehasonlításokat sem; ezért a mű végén nincsen bibliográfia. Én kizárólag csak a saját megfigyeléseimet akarom közreadni. Célom az, hogy teljes áttekintést nyújtsak saját tapasztalataimról, amelyek egy része már különböző közlésekben, töredékeiben napvilágot látott. Dolgozatom — eltekintve néhány 1937, 1938, 1952, 1954. évi kirándulásom adataitól — az 1955. január 1—1970. december 31. közti tizenhat év megfigyeléseit összegezi. Ez alatt az idő alatt 105 alkalommal voltam a Hortobágyon. Útjaimból januári hónapokra 4, februárra 1, márciusra 6, áprilisra 5, májusra 18, júniusra 18, júliusra 7, augusztusra 12, szeptemberre 12, októberre 15, novemberre 4, decemberre 3 esik. Minden útról pontos, részletes írásbeli feljegyzést készítettem. Megfigyeléseimet távcsővel végeztem és csak a teljesen biztos adatokat közlöm. Megfigyelésem helyei voltak: elsősorban a Hortobágy Halastó, a hasonló nevű vasúti megállótól északra elterülő, legrégibb és máig is a legérdekesebb tó (ezt a későbbiekben „Halastó" rövidítéssel jelölöm), a gyökérkúti, ohati, fényesi, elepi, kónyai halastavak; a Víztároló, az Akadémia halastavai, Kungyörgy tava; a borsósi, elepi, görbeházai rizsföldek; a balmazújváros—tiszacsegei országúttól északra fekvő, a hajdani kishortobágyi csárda környékén levő legelők, amiket a Hortobágy legszebb részeinek tartok; a Hortobágy felső folyásánál a bagotai, újszentmargitai legelők, a Nyugati-főcsatorna menti legelők, a tiszafüredi határ vizenyősei és pusztai erdői; az ohati, újszentmargitai, malomházi, vajdalaposi, bagotai pusztai erdők, sok névtelen fasor és facsoport a Hollós-ér és Szandalék-ér környékén. Gyakran kutattam a 33-as műút 80—83-as kilométerköveitől északra, a vasútvonalig húzódó, részben lapályos, részben rövid füvű legelőt, a hortobágyi sziki madárvilág nagyszerű élőhelyét, amit feltétlenül természetvédelmi területté kellene mielőbb változtatni; megfordultam Szásztelek környékén és a nagyiváni útelágazásnál; de nem jártam a Bekefenéken és a kunkápolnási részen. Munkám terjedelmének korlátozottsága miatt nem térhetek itten ki a Keleti-főcsatorna menti balmazújvárosi és hajdúböszörményi halastavak madáréletére, amit ugyancsak száznál több kutatóúton tanulmányoztam az elmúlt 16 évben. Ezeknek az utaknak a tapasztalatait később, külön dolgozatban közreadom majd; most csak annyit hadd áruljak el belőlük, hogy itt, alig 3000 holdnyi területen több féle madarat láttam 16 év alatt, mint azonos időben a Hortobágyon és némelyik faj példányainak száma is sokszorosan meghaladta a hortobágyiakét. Ez a hely a tágabb értelemben vett Hortobágyhoz tartozik és bizonysága annak, hogy a legelők és tavak közé ékelődő — olykor 10—15 kilométer széles, szántóföldi művelésre használt ingatlanok övezete nem téríti más irányba azokat a madarakat, amelyek az állatföldraj zilag egységes területen való átvonulást, az ottani rövidebbhosszabb tartózkodást, részben pedig a fészkelést is, évszázadok óta megszokták. 22
