Bencsik János szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 1. (Hajdúböszörmény, 1973)

Dankó Imre: Egy hajdúsági költő idézése - Maghy Zoltán emlékezete

Valami annyira maraszt. . . Zizeg a lomb, zörög a haraszt, A szellő őszi dalba fog, Hull az öröm, hull a levél. Haláldalt fuj az őszi szél. . . Borzongok . . . fázom . . . maradok. Maradt is, ha nem is éppen a budakeszi szanatóriumban, hanem a halál ölelésében. Az év végén hazakerülve, otthon vészelte át a telet, hogy a jövő évben, 1925-ben a Magas-Tátrába menjen, Tátraházára, próbálkozni a lehetetlennel. Tudta, hogy hiábavalóság a menekülés a halál elől, de ébren tartotta, folytonosan élesztgette, ápolta életszeretetét, élniakarását. Szeretett, nagyon szeretett volna élni. Életszeretetben Adyval rokon és fényesen igazolta, hogy a halálbamenők szeretik, becsülik, kívánják leginkább az életet. Maghy Zoltánban is felvetődött a kérdés, hogy így nyomorultan, halálba menőn mi a hivatása, mi a feladata, miért jött erre a világra. Nem járt a halottak élén, mint Ady, de a halottak légiójában érezte magát és ezt Ady ismeretéről és szeretetéről árulkodóan igen finoman így fejezte ki Tán azért jöttem című, 1925-ben, Tátraházán írt versében: Megadatott a Megbánás kínja, Véle együtt egy fájó Sejtelem, Támad-e érzés, mely kinnal szentelt Szivemet majd más szivekbe irja? Maghy Zoltán költészete szűkkörű. Központja - és e körül forog minden — a betegsége, ami meggátolja az élet élésében, megfosztja az élet nagy élményeitől és könyörtelenül elpusztítja. Betegségében, egyéni sorsában a magyar sorsot is látta. Nem forradalmi, hanem ténymegállapító módon, a kényszerű elmúlást érző ember lázadó, ám elerőtlenedő ellenállásával emelte fel szavát a magyar élet számtalan betegsége ellen. Különösen az Alföldre vonatkoztatja panaszát, erről a porba, sárba fulladó, elmaradt, műveletlenségben hagyott vidékről írja, hogy itt a szemek vakok és meghalnak az álmok: Az Alföld porában Ugyan mire várok : Portól vakult szemek . . . Meghalnak az álmok. (Az Ali öld porában) Költészete nem közéleti jellegű. Még tájverseiben sem, amikben pedig leginkább az lehetne. De ezekben a versekben is elsődleges saját életérzése, amit csak egy-két sajátos eset kapcsán azonosít városa, az ország, a magyarság, esetleg éppen az emberiség problémáival. Ilyen alkalom volt például a villany kigyulladása Hajdúnánás utcáin, 1926-ban. Verset írt az eseményről s olvasva mintha Petőfinek a vasútról írt híres versét látnánk magunk előtt. Legalábbis egy darabig, az elején. Aztán ennek a gondolatmenete is visszakanyarodik költőnk szűk, zárt világába. A fény a tavaszt, az életet hozó tavaszt, a nyers őszitéli ködöt csillogóra váltó csodát jelenti számára. 185'