Sz. Kürti Katalin: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz I. Régi képtár és Új magyar képtár (Debrecen, 1978)

értékekkel éri el. Együttérzése, azonosulása minden hangoskodástól mentesen, szinte szemérmesen, de határozottan nyilvánul meg remekművén. Munkácsy Mihály kritikai realizmusának öröksége búvópatakként volt jelen a magyar művészetben, s az ún. alföldi festők közvetítésével egészen századunk közepéig vezetett. Az alföldi festők azt a feladatot vállalták a század elején, hogy megmutatják Európának a félfeudális állapotban lévő magyar valóságot, Ady „magyar ugar"-ját. A nemzeti sajátosságok kifejezését mindennél fontosabbnak tartották ezek a művészek, akiket nem elsősorban földrajzi közelség - az Alföldön éles -, de még csak nem is egyazon stílus művelése kapcsolt össze, hanem az azonos program és cél. E feladatról így nyilatkoztak: - Tornyai János: „Magyar festészetet és általános piktúrát előre vinni - új horizontot nyitni - ez lenne a célom"; - Rudnay'Gyula: „A nemzeti tradíciók nélkül nemzeti művészet el sem képzelhető. Én nem ismerek a világ művészetében sehol igaz értéket, amelyet nem a nemzeti tradíciók szültek volna"; - Nagy István: „Meggyőződésem, hogy egy magyar művész sem láthat úgy mint a nyugatiak. Millet, Delacroix és a többiek milyen távol vannak tőlünk! Magyart, ízig-vérig magyart csak az festhet, aki itthon dolgozik és szenvedve, fájdalmasan őszinte". Valamennyien külföldet, Münchent, Párizst járt művészek voltak, aki megismerve a világ nagy művészeit és az egyes nemzetek képzőművészeti hagyományait, megérezték: haza kell jönniük, mert „itt van a legnagyobb köd, itt kell legjobban törni, oszlatni a ködöt. írással, képpel, felolvasással, „múzeummal" (Tornyai). Itthon, Szentesen, Hódmezővásárhelyen, Baján stb. a művelődés fáklyavivői lettek, képeikkel szószólók, vádlók, egy nemzet lelkiismeretének ébresztői. Tornyai János (1869-1936) múzeumunkban levő két pusztai tájképe a természeti erők és az ember harcát jeleníti meg olyan expresszív hatással, hogy érezni: emberei nemcsak a széllel, téllel, viharral birkóznak, hanem sorsukkal is. Nagy borulás című műve egy sötét, kirobbanni készülő vihar fojtottságát érzékelteti kevés, indulatos vonallal, erőteljes, fenyegetően sötét foltokkal. Téli táj-a két nagy elem: a föld és ég szinte egy ecsetvonással történő („álla prima") megfestéséből áll. A két elem találkozásánál apró, szeszélyes, foltszerűen megjelenített facsoportot látunk, az előtérben, középen, egy hóban bukdácsoló apró férfialakot. A föld és a horizonton levő facsoport csak egy keskeny csík, a hangsúly a hatalmas ólmosszürke égbolton van. „Ujabban inkább az eget szeretem festeni vagy a pusztát. Ennek is a lelkét inkább, mint a külsejét... Festem a nagy sömmít..." - írta Tornyai 1910 körül, mintegy kimondva, hogy az Alföld szabadság- és végtelenségérzetet keltő monumenta35