Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Történettudomány, művelődéstörténet - Surányi Béla: Debrecen kertkultúrája és Pohl Ferenc
30 SURÁNYIBÉLA A szőlőművelés4 mint a kertgazdaság legigényesebb ágazatának 1935. évi összeírása jelzi, hogy a 0-5 kát. hold között lévő kisüzemek birtokolták a szőlőterület 73,5%-át, vagyis a terület zöme paraszti kézben volt. A mezőgazdaságilag hasznosított területből a szőlő részesedése 1,5— 2,5% között mozgott, ami egyúttal meghatározta az agrotechnika műszaki hátterét is. Az ingadozó és alacsony terméshozamok értékesítési gondokkal párosultak. 1945 után tovább romlott az ágazat helyzete, amit jelez, hogy 1965-1988 között a területcsökkenés aránya 40% fölé emelkedett.5 Debrecen szőlőművelése sajátos képet mutat - elsősorban a múltja érdemel figyelmet - amelyről később történik említés. A DEBRECENI KERTSÉGEK KIALAKULÁSA Debrecen egykori népességének a kertművelés iránti vonzalmát jól példázza a nagyváros egyes részeinek ma is élő elnevezése. Ezen a téren az ideszármazottak is idővel jártasságra tesznek szert, jóllehet eredeti tartalmuk már alig ismert. A város településtörténete szorosan összefügg a kertségek történetével. Hiszen a város bővülése, a beépített terület növekedése legtöbbször a kertségek területét vette igénybe, úgy a palánkon belül, mint kívül. A17. század környékén a városlakók fő bevételi forrása az állattartás - elsősorban a magyar szürke szarvasmarha tartása és legelőn történő hizlalása, élőállatként való értékesítése (tőzsérkedés) - és a borkereskedelem volt.6 A szőlőskertek feltehetően körülvették a várost, követve a palánkot. Egyidejűleg a szérűskertek szerepköre fokozatosan a határbéli földekre tevődött át. Vélhetően a szérűskertek lehetőséget nyújtottak zöldségtermesztésre is. Noha ezen a téren a palánkon belüli kertek szerepe jelentősebb lehetett, de amint Zo/fű/'Lajos7 megjegyzi: „A 17. században általánosan elterjedt már a köznépnél is a fehér salátarépa (mángold) és veres répa (sárgarépa), a fehér és veres káposzta, az ugorka (uborka), saláta, 4 Ua.276. 5 Surányi 1985.191-192. 6 Szendrey szerk. 1984.484—488. 7 Zoltai 1934.4. A növényfélék között volt a pándi dinnye, pándi meggy, a Simonffyféle piros alma stb. Lásd: Komoróczy szerk. é. n. 6.1811-ben pl. a Litsmann János veteményes kertjében hagyma, retek, káposzta, karalábé, karfiol, paprika, paradicsom, zeller stb. díszlett. Lásd: üo. A gyümölcsfélék sorában említendő még a kajszibarack, a körte, a szilva, kisebb arányban az alma, a birsalma, a mogyoró, a meggy, a mandula, a cseresznye-és a szederfa (eperfa stb. Lásd: Mai 1934.4. A konyhakertészet „központja" a Libakert volt, közel 30 kát. hold kiterjedéssel. Feltehetően „bolgár-szerű" művelés folyt, hiszen egy vegetációs időszak alatt négy-öt termésféleség betakarítására is sor került. A zöldségfélék zömét a téli és nyári saláta és karalábé, a kelkáposzta (olasz káposztának is nevezik), a torma, a zöldhagyma és a spenót, továbbá a galambbegy (régi salátanövény), a cékla és a sóska jelentette. Viszonylag bő választék állt a fogyasztók rendelkezésére, de amelyek művelésével nem foglalkoztak, azok a termények a környék településeinek gazdálkodói révén került a debreceni piacra. A libakerti ágyásokat kapával művelték, ásót nem használtak. A melegágy használatától eltekintettek. A magtermesztés sem dívott, kizárólag saját szükségletre. Az ún. mezei kertészet - kerti növények szántóföldi termesztése - kizárólag a dinnyetermesztésre szorítkozott, amely a lucerna után vált időszerűvé. A sárgadíny- nyét részesítették előnyben, a görögdinnyék közül a lubi-fajta terjedt el, mint debreceni nemesítésű kobakos. Lásd: Zelizy 1882.638-640., 643-644. hagyma, petrezselyem, ánizs stb. Valószínűnek tartom, hogy a debreceniek udvari kertjeikben nemcsak különféle konyhanövényt, hanem gyümölcsfát is ültettek a szőlősorok közé." Annyi bizonyos, hogy a város kertkultúrájában a 16. század folyamán a szőlőművelés túlsúlya érvényesült.8 A kerti szőlőkre vonatkozó első adat9 a 16. századból származik arról a területről, ami manapság Postakert néven ismert. A kertségek múltjával kapcsolatos alapvető kérdéseket Zoltai L. tisztázta.10 Bár néhány kertségről nem tesz említést. A debreceni kertségek, első említésükkel: Tócóskert (1566), Postákért (régebben Szent Miklós utca végében lévő kert, a 18. század elején Patikáriuskert, a 18. század végétől Postakert) (1573), Széchenyi kert (a 19. század vége előtt a Német utca végében lévő kert) (1594), Boldogfalvi kert (1620), Varga kert (1635), Hatvan utcai kert (1666), Tégláskert (1671), Homokkert (1671), Csapókért (1675), Köntöskert (1700), Csigekert (1718), Villáskert (1732), Kincseskert (1733), Újkert (1752), Sestakert (1811). A szőlő mint „vezérnövény" uralta hosszú ideig Debrecenben a kertgazdálkodás színterét. A filoxéra módosította ennek az igényes növény- kultúrának a művelését. Azonban az áttörés a 20. század beköszöntével vette kezdetét, különösen az első világháború után, amikor a gyümölcs- termesztés fejlesztése az érdeklődés homlokterébe került. Debrecenben ehhez társult a köszméte megjelenése és széles körű elterjedése, szinte „debreceni növénnyé" vált ez a bogyós gyümölcsféle. A város alatti szőlőskertek termeléséről nincsenek adatok, számuk a 18. században11 tizenegyre rúgott, területük a szatmári béke után csekély mértékben bővült. A kerti borok - gyenge minőségűek - csak saját fogyasztásra szolgáltak. A helyi szőlőkultúrára csak áttételesen volt hatással a történelmi borvidéknek számító érmelléki szőlővidék,12 ahol kiváló minőségű bort adó szőlőfajták művelése folyt. A16. század második felétől fordult a debreceni gazdák figyelme az érmelléki szőlővidék felé,13 ahol a debreceniek térfoglalása még szembetűnőbbé vált a 17. században, aminek lendülete nem csökkent a török kiűzése után sem. „A kertek és szőlők sorsa elválaszthatatlan a várost már újkorban, a 17-18. században is körülvevő kertektől. Debrecen azonban ekkor szál8 Sápi 1972.23. 9 Szendrey szerk. 1984.485. 10 Zoltai 1934.3-7. Dankó I. értékelte Zoltai L. eredményeit, jellemezve Debrecen középkori eredetű kertgazdálkodását és a 19. századi kortársak közül Kovács Jánosét, aki a kertészeti egylet alapítójaként ismert, miszerint „.. .Debrecen lakosainak legnagyobb része földmívesekből áll, kik minden gondjukat a földmívelésre és baromtenyésztésre fordítják, ennélfogva a kertészkedésre kevés kedvet és érzéket mutatnak. Az iparosok és honoratiorok (városi tisztviselő, értelmiség) osztálya azonban a kertészetnek némely ágait, kivált a két utolsó évtizedben dicséretesen és szép sikerrel felkaroltak. Lásd: Dankó 1974 (1975). 372-373. Zoltai L. pl. nem említi az Epreskertet, a Vénkertet, Libakertet (A Péterfia utcán kívül fekvő gyümölcsöskertből született 1664). A gyakori öregkert elnevezés nemcsak a kertség korát, hanem nagy kiterjedését is jelentette. Zoltai L. összeállításában a kertségek területe 480-600 kát. hold között mozgott. A „mértékegységként” szolgáló kapás kifejezés 200-250 nöl területet jelölt. A Sétakert alapítási éve 1844-re datálódik. 11 Rácz szerk. 1981.276-277. 12 Zoltai 1914.57-68. 13 Szezzc/rey szerk. 1984.487—488.
