Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2017 (Debrecen, 2017)
Gyűjteményi, muzeológiai munka - Záborszkyné Balogh Réka: Az 1956-os forradalom Balogh István, a Déri Múzeum egykori igazgatója életében
208 ZÁBORSZKYNÉBALOGH RÉKA Múzeumi pályafutását egy 3 éves politikai közjáték szakította meg. Előzménye volt, hogy a háború utolsó éveiben érdeklődött a szociológiai mozgalmak iránt, bár igazán kedvére való irányultságút nem talált. 1944 telén, az Ideiglenes Kormány működése idején került kapcsolatba az alakuló Nemzeti Parasztpárttal, ebben látta a megújulás lehetőségét. A párt helyi szervezésében nagyon aktívan részt vett, de vezető pozícióra nem vágyott. Erdei Ferenc és Veres Péter ösztönzésére vállalt feladatot. 1945- 48-ig parasztpárti főispán volt, előbb Szatmár, majd Hajdú megyében, végül Debrecenben is. Mátészalkán a teljesen szétzüllött közigazgatás beindítása, a háború utáni helyreállítás és a szovjet megszállókkal való egyezkedés, a közellátás megszervezése embert próbáló feladat volt. Baj volt a földosztással, az igények nagyobbak voltak, mint a kiosztható terület. 1946-ban a Hajdúságban a szárazság miatt nagyon rossz volt a termés, a megyét a munkanélküliség is sújtotta. '47 tavaszán Nádudvaron éhségtüntetést kellett lecsillapítani. Ősszel pedig a kék cédulák miatt Szoboszlón leállíttatta a szavazást, emiatt a Belügyminisztériumtól kapott dörgedelmes letolást. Csalódást okozott a pártok közötti marakodás, és végül a kommunista hatalomátvétel. Az ország sorsa nem úgy alakult, ahogyan remélte, ezért igyekezett megszabadulni ettől a funkciótól. 1948 tavaszától kérte a felmentését, de Rajk László ezt elszabotálta, csak augusztusban írta alá Kádár János. Visszakerült a Déri Múzeumba, ahol 1950—57-ig igazgató is volt. Itt is sok munka várt rá, mert a háború utáni helyreállítások sem fejeződtek be. 1952-ben pedig felállították az első állandó kiállítást. De ő volt egy személyben a néprajzos és a régész is, ő vezette az ásatásokat. Vidéki tapasztalatai elkeserítőek voltak, az emberek helyzete egyre csak romlott. Ugyanakkor gyanakvás kísérte szinte minden lépését, hiszen nem lépett át a kommunista pártba. 1948 tavaszán - tehát még a főispáni működése idején - nyílt támadást intéztek ellene a helyi Néplapban. Az ürügy a Szabó István szerkesztésében megjelent, A szabadságharc fővárosa Debrecen című kötetben lévő tanulmánya volt. Az egész oldalas cikket Radó István újságíró írta „Balogh István tudománytalan és demokráciaellenes tanulmánya" címmel. Utóbb négyszemközt kivallotta, hogy megrendelésre készült. A múzeumba kerülése után csak a munkájával foglalkozott, teljesen visszavonult a közélettől, belső emigrációban élt. A felsőbb vezetéssel való kapcsolatai az intézmény működéséhez szükséges mértékűre szorítkoztak. 1950-ben két barátját, az egyetem két tanársegédjét Borosy Andrást és Módy Györgyöt államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták, és többéves börtönre ítélték. Csak kiszabadulásuk után tudtuk meg, hogy provokáció áldozatai voltak, ami valójában Szabó István történelemprofesszor és Balogh István ellen irányult, de a két fiatalemberből nem sikerült terhelő vallomást kicsikarni. Az 1953-ban elkezdődött politikai változásokat észlelte, de nem tudott igazán örülni nekik. Saját szavait idézem: „Ötvennégyben úgy gondoltam, nem egészen tisztességes dolog, hogy egy vezető párt ennyire ellenkezésbe kerüljön önmagával. Az Irodalmi Újság vitáit én nem tudtam figyelemmel kísérni, de az újságokból, amit olvastam, kiderült, hogy itt valami nem stimmel. [...] Szinte hihetetlennek tartottam, hogy ez a vezetés olyan mértékben megzavarodjon. A vezetés, amelyik addig a bölcsesség letéteményesének tartotta magát. Úgy véltem, hogy itt valami csalfaság van. Nem istentől való, hogy ezek eddig így beszéltek, mostantól másként gondolkodnak majd". Debrecenben 1956. október 23-án délben éppen a Déri téren volt a nagygyűlés, hiszen ott volt a pártbizottság épülete is. Ide hozta be az egyetemi ifjúság küldöttsége a követeléseit. Édesapám, Szabó István professzorral a Múzeum ablakából figyelte az eseményeket. Komócsin elvtárs bejelentése után, hogy „mindenben veletek vagyunk", bizalmatlansága inkább csak nőtt. Az egyetemi nagygyűlésre minket küldött el édesanyámmal, hogy hozzuk a híreket. Hazafelé a Kossuth utcán a rendőrségnél jártunk, amikor eldördültek a lövések. A múzeumban ettől kezdve nagy volt a mozgás, értelmiségi gyülekező és vitatkozó hely lett, mindenki itt akart híreket hallani, de tudomásom szerint konkrét szervezkedésre nem került sor. Balogh István politikai vezető szerepet nem vállalt, bár a régi parasztpártiak hamar felkeresték, hogy alakítsák újra a pártot. Ö azonban mindenkit türelemre intett, hogy még nincs itt az ideje. Szavai különösen meggyőzőek voltak azok számára, akik a lakásunkra jöttek. A Dobozi utcán laktunk, és jószerivel az ablakunk alatt vonultak Budapest felé végeláthatatlan sorokban a tankok. Katonai tapasztalataira hivatkozott:
