Angi János – Lakner Lajos (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2014 (Debrecen, 2014)

Régészet - Horváth Tünde: Mobilitás: Transzhumálók vagy bevándorlók?

MOBILITÁS: TRANSZHUMÁLÓK VAGY BEVÁNDORLÓK?

15

gazdasági fejlődési fokozatot érzékeltet, amely a vándorló nomád állattartás és a letelepült életmód mellett folytatott termelő gazdálkodás közötti átmenetre utal.

Vele sokszor azonos, hasonló vagy pontatlan fogalomkörben használják a transzhumálást. A XIX. századi latin nyelvben a 'transhumatio' „bizonyos termékeny területen való áthaladás" jelentésben volt használatos. Eredetileg a néprajzban a spanyol, majd a walesi, skót tengerparti-hegyvidéki vertikális vándorlást, nyájhajtást, majd általában a síksági és a hegyi legelők közti viszonylag rövid évszakos mozgást jelölte (Forde 1934: 396). Később a néprajz tovább finomította a pásztorkodás elcsökevénye- sedett európai vándorló formáinak terminusait (vö. 'Alpwirtschaft'). A kései, középkori európai transzhumálás jellegzetessége, hogy csak a felnőtt férfiak kísérik az állatokat, míg a család otthon marad az állandó településen és földet művel (Cs. Ecsedy 1983:160). Afrikában azonban például nemcsak magaslati különbségek közt megy végbe, hanem az esős évszakban elmocsarasodó, ceceléggyel fertőzött és ezért állattartásra alkalmatlanná váló területek, valamint száraz évszakban vízzel és legelővel szolgáló területek között is.

Hozzá kell tennünk még egy fontos tényezőt: békés körülmények közt. Függetlenül attól, hogy a háborút az emberi társadalmak normális állapotának tartjuk-e, a háborús és a természeti okokból bekövetkező katasztrófa-helyzetek az emberek és állatok túlélése szempontjából semmiképpen nem pozitívak. Az irritáció olyan feszültségeket válthat ki a normális, békés nomád közösségben, amelyben a transzhumálás vagy a transzhumációs sodródás után rendszerint bekövetkezik egy „szervezett ámokfutás"-ként minősíthető esemény: ilyen pl. Eurázsia történelmében a népvándorláskor több száz éves időszaka, a sémi világban a dzsihád, és Afrikában az ún. karizmatikus mozgalmak (Cs. Ecsedy 1983:163-166). Az általában békés nomád társadalmakat fenyegető külső irritáció okozta feszültség hatására - természeti csapás, járvány, szárazság, vagy egy erősebb nomád vagy földműves társadalom nyomására - 'transzhumációs sodródás', azaz a szokásos transzhumáló útvonalak meghosszabbodása, elferdülése, torzulása, a téli/nyári vagy száraz/esó's évszaki szálláshelyek eltolódása alakulhat ki.

Ezt látom a Cotofeni III kultúra szórványos, ÉK-Magyarország területén, az Érmellék vonalán való megjelenésében megnyilvánulni: a néhány, kétségtelenül a kultúrához tartozó cseréptöredék kurgánok töltelékföldjében került elő (Hajdúnánás—Tedej-Lyukas-halom, a 2-3. építési fázis közötti 6. számú, természetes talajképzó'désű rétegben; Sárrétudvari-Örhalom, 11. sír betöltése, Dani & Horváth 2012:28,44, Figure 14.3; Figure 31.2, Id. még Roman & Németi 1978:49-53). Nem köthetők konkrétan sem régészeti jelenséghez, sem pedig személyekhez/temetkezésekhez, mégis csak ehhez az időszakhoz (leginkább a rézkor-bronzkor közti átmeneti periódus 2800-2600 BC közt) és jelenségtípushoz (Yamnaya kurgánok felhordási földjéből) kapcsolódnak. A Magyarország területére való áthúzódás nem volt igazi kulturális határok, állandó szállások kitolása és Cotofeni emberek beköltözése, inkább csak egy szórványos jelenlét, amely akár néhány legeltetési alkalomban ki is merülhetett. Talán valamilyen, a normális állapotokat felborító irritáló tényező által okozott transzhumációs sodródásjele.

Hasonló jelenség vizsgálatához érdemes a középkori oláh pásztorok leírását áttekinteni. Az oláh kultúra állandó településeire vonatkozó történeti információk a Kárpátok övének északi részéről és a szub-Kárpát övezetből ismertek (Szantner 1997:186). A történeti adatokat egyértelműen alátámasztja az a térkép, amely Bihar és a Keleti-, Déli-Kárpátok évszakos pásztor-útvonalait ábrázolja (E. Petrovici munkája). Két mintázat rajzolódik ki, amely alkalmazható akár a Kárpátok északi részére is (3. kép):-1. A pásztorok évszakos vándorlási útvonalai mindig átjutnak a Kárpátok masszív szikláin a vízhálózatnak, vagyis a hegységet átszelő folyóvölgyeknek a mentén. Ez a legjobban talán a Keleti Beszkidek Moldovával, és a Fekete-tenger melletti mélyföldek felé látszik, de megfigyelhetők csatlakozó úthálózatok a Déli-Kárpátok és a roman alföld területe közt is.- 2. Nincs azonban olyan egyenes, közvetlen útvonal, amely keresztülvágva átvezetne a teljes hegységen, vagy annak valamelyik kisebb részén.

A leghosszabb útvonal, amelyet a térkép felrajzol a Déli- és Keleti-Kárpátok román alföld és Fekete-tenger partja felé vezet, és azt a fajta mozgást illusztrálja, amit transzhumálásnak neveznek. Feltehetően ez egy éves ciklusú legeltetés: a pásztor fenn tölti a nyarat a magas hegységi legelőkön, télre levezeti a nyájat az alföldre, ahol a legeltetés továbbra is helyről-helyre vándorolva folyik. A nomadizmussal ellentétben a nyájak egész évben a felbérelt pásztorokkal vannak, míg a tulajdonosok letelepedett életmódot folytatnak, és a nyájukat nem is látják. A transzhumálás a környék feltételeihez idomult: sok városban, amelyek a nyári hegyi legelők alatt találhatók, a nyájakat végigvezetik szeptember közepén, majd október végén tovább az alföldre. Januárig ott maradnak, majd újra visz- szatérnek a falvak közelébe. Áprilisban újra átkelnek az alföldi területen, majd vissza a hegyre, május 15. körül. A transzhumálás a Balkán, a Keleti- és a Déli-Kárpátok területén volt különösen jelentős, dél felé irányult, a román alföld és a Fekete-tengeri partvidék felé.

Ettől csak Sibiu/Nagyszeben (Déli-Kárpátok) vidéke tért el, ahol néhány juhot észak felé vezettek, amely átszelte az erdélyi felföldeket a Somes/ Szamos völgyén keresztül, és ugyancsak azon át elérte a magyar alföld területét is a Szamos—Tisza összefolyásánál, Vásárosnaménynál (ez éppen a Cotofeni III megjelenési területével esik egybe!). Az egyszerű számítás azt mutatja, hogy a pásztorok három év alatt tették meg a Balkán-félsziget és a Kárpátok övének északi része közötti távolságot oly módon, hogy télen lehajtották a nyájat a síkságra, a következő nyáron pedig a következő hegyi legelőre tértek át (Szantner 1997:188).

A félnomád és a transzhumáció kifejezés tehát sok esetben mutat azonosságot, egyezést jellegét tekintve. Az eltérést én abban fogalmaznám meg, hogy a félnomád kifejezés inkább alkalmazható a valaha tiszta nomadizmust vagy ahhoz közeli életmódot folytató, azt egyre inkább felhagyó, asszimilálódó népcsoportokra (mint esetünkben a magyar Yamnaya), míg a transzhumáció éppen a másik oldalról, az eredetileg letelepült életmódú, de a földművelés mellett állattartást is folytató népcsoportok egyre inkább állattartásra való áttérését fejezi ki, annak egyre inkább nem belterjes, a településeken folytatott formájában (mint