Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Kiállítások - Lakner Lajos: Már szánkig ér a rémület. Emlékezés Kiss Tamásra
178 LAKNERLAJOS műén néz szembe a nemzeti sorskérdésekkel. De lehet-e egy, a szó erejében, a kimondás felszabadító hatalmában bízó költőtől nagyobb tett annál, ahogyan 1950 és 1955 között saját döntéseként elhallgatott. Nem írt, mert tudta, a szavakat nem lehet kimondani. Vagy lehet-e egyértelműbb állásfoglalás amellett, hogy az igazi szavak tettek is, amit a kádári szocializmus, az elitekkel kiegyezésre, megállapodásra törekvő kultúra-felfogásával szemben a Kölcsey-ház lerombolása kapcsán írt. Bizonyára ő is tudta, hogy Kölcsey számára a lelki szenvedések helyszíne volt e ház szobája, s nem emlékezetre érdemes hely, ahogyan azt is, hogy a város mindmáig legkreatívabb, Debrecen történeti múltjára legérzékenyebb építésze, Borsos József is lebontatta volna e városrészt, ahol Kölcsey egykori lakóháza állt. Tudta, de e tudás sem akadályozta meg abban, hogy megfogalmazza, kimondja az akkori kultúrpolitikával szembeni aggodalmát és vádját, hogy a nemzeti kultúra nem rendelhető alá egy ideológiailag meghatározott kultúrafogalomnak. Ekkor is hű maradt a szóhoz. A végső szóhoz. A lényeget kimondó szóhoz. S ugyanilyen könyörtelen mondta ki a vidéki értelmiségi-művészi lét rákfenéjét. Azt, hogy a vidékiség nem fővárostól való távolságban mérhető, ahogyan sokan gondolják, noha az is, hanem „a vidék más szint, más súlycsoport, amelyben nem lehet nőni. (...) az igényes elvárás. (...) Ez az, amit a vidék nem ad meg..Ezzel összhangban egyetértőén idézte Kazinczyt, aki nevetségesnek tartotta a vele vitázó debreceniek javaslatát, hogy egy piramist emeljenek Csokonai sírja fölé. Persze megírta ő ennél sokkal költőibben és egyben, úgy hiszem, mélyebben, vagy talán emberibben. Karácsony közeledtekor, a növekvő fény idején egészen különös olvasni sorait: Mit ér a fény, mit ér az élet, ha a földön bús gondatlanul bolyong a lélek. A lélek. És hát mi tagadás a szavak áramában, a retorikai őrületben csak bolyong ez ember. Keresi a kapaszkodót. A biztos pontot. A végső szót. A kimondás bátorságát. A bizonyosságot. Legalábbis azt a bizonyosságot, ami az emberszámára megadathatik. A mai korban élőket épp ezért talán leginkább azért sajnálhatja majd az utókor, mert elidegenedtek tőlünk a szavak. Mert nem vagyunk képesek és készek az igazi szavak kimondására. Mert hallgatásunk jelentésnélküli. Tamás bácsi még tudta, hogy a megformált szó, a látszatvilágot önmagáról levető szó nélkül élni nem lehet, mert csak általuk emelkedhetünk túl a mindennapi életünkön, a mindennapi küzdelmeinken, érdekeinken, hazugságainkon és kompromisszumainkon. Amikor azt írta, hogy a poé- zis mindennapi erőforrás, erre is gondolhatott. S ahogyan töprengésemben eddig értem, hirtelen, talán deus ex ma- chinaként, eszembe jutott Tamás bácsi A végső sió keresése című versének pár sora: Már csak azt írnám, amit nem lehet. Nem lehet, mert nincsen arra szó. Nem lehet hát papírra vetni se: a mindenségbe mártom ujjamat, égre írok titkos jeleket. Jó hírem van kedves hallgatóság, emlékező közösség: az ég megmaradt.
