Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Kiállítások - Lakner Lajos: Már szánkig ér a rémület. Emlékezés Kiss Tamásra
177 Lakner Lajos MÁR SZÁNKIG ÉR A RÉMÜLET Emlékezés Kiss Tamásra Már szánkig ér a rémület. Kimondanánk. De nincs neve. Olvasom újra. Már szánkig éra rémület. Kimondanánk. De nincs neve. Olvasom. Újra és újra elolvasom. Ahogyan készülve e mai beszédre olvasgattam Tamás bácsi verseit, újra és újra vissza kellett térnem e sorokhoz. Akaratomtól és szándékomtól függetlenül arra kényszerítettek e szavak, hogy újra és újra elolvassam. Mert megütött e vers. Sőt, meghorzsolt. S a horzsolás fájdalma sehogyan se csillapodott. Arra szorított, hogy eredeti elképzelésemet, beszéljek Kiss Tamás jelentőségéről, irodalmi és helyi szerepéről, félrelökjem. S a miértre figyeljek. Arra, miért ütöttek meg e sorok? Miért horzsoltak meg? Mi fáj? A válaszon hosszan töprengtem Tamás bácsi kötetével a kezemben. Odakint esett az eső. Ahogyan a cseppek az ablakomat verték, olyan volt mintha írógép kattogott volna. Felgyorsulta kopogás, lassúdott, majd elhallgatott, aztán újra felgyorsult, újra lelassúdott... és így tovább. Ahogyan telt az idő, egyszer csak nem az esőcseppek kopogását hallottam, hanem Tamás bácsi írógépe kopogását. S e kopogás mögött megláttam őt magát, s a tekintetét, pontosabban újra fölismertem és rácsodálkoztam vágyára: a jelenségek mögött a lényeget ragadni meg, a látszat mögött az ideát, a pillanatnyi mögött az örökön létezőt... Azt hiszem, erre törekedett mindig. Ezért volt költészete nem leíró-szemlélődő, nem „közvetlen lírai realizmus" által vezetett, hanem az emberi világ megértésére törekvő filozofikus és a dolgok mögötti jelentés megragadására, megfogalmazására törekvő. Talán ezért mondott le a rímek és a képek csábításáról, s vállalta a szentenciózusságot, a dolgok kimondását. És ekkor megértettem, hogy a szavak inflációja korában, e valódi jelentésekben hiányos és üres beszédtől uralt világban miért ütöttek meg, miért horzsoltak meg az idézett sorok. Mi fájt. Annak a szándéknak a jelenkori hiánya, mely őt egészen fiatal korától kezdve vezette, hogy megtalálja a végső szót, vagy legalább a szót, melynek segítségével kimondható, ami van, amiben élünk. Már egészen korai versében megvallotta, hogy legfőbb emberi és költői vagy költői és emberi vágya, reménye és törekvése meghallani azokat a szavakat, melyek képesek a közvetlen tapasztalaton túllépve kimondani, ami a világban lényeges, s amely olyan, mint egy tükör: látni enged, s lehetővé teszi, hogy szétválasszuk a búzát az ocsú- tól, s lehetetlenné teszi a kibúvókat, a percnyi érdek vezette alkuk szégyene alóli önfölmentést. Egy helyütt azt írta, hogy „anyám lécet tett nekem, és én mindig levertem. Ő csendesen visszatette. Remélt." Tamás bácsi e magatartása, hogy ne elégedjünk meg a folyton áramló, a szánkon csak úgy kiszakadó szavakkal, hogy ne törődjünk bele a mindennapi szürkületbe, az sodró és el- veszejtő jelenbe, hogy ne mondjuk minden kimondott szóra, hogy szó, hanem csak arra, ami erre érdemes, ami nem rabja a szétfolyó és gyakran hazug mindennapi megszólalásnak, a fecsegő híreknek, az ostoba, felületes, épp ezért folyton változtatott mondatoknak..., lécet tart nekünk. Már az is öröm, hogy legalább a léc megvan. S a remény? Vajon ma hányán merünk szembenézni azzal a ténnyel és egyben követelménnyel, hogy, Tamás bácsit idézve „aki kiköltözött egyszer a szavakból, az nem mérhető, nincs termete", vagyis nincs. Szembe tudunk-e. .. pontosabban... szembe lehet-e nézni azzal, hány olyan ember vesz körül bennünket, hány olyan ember dönt rólunk, aki nincs, mert nincsenek valódi, hiteles szavai. Talán könyörtelenségnek tűnik e morális tartás. De ő könyörtelen volt önmagához is. S az előbbi kérdésekkel is szembenézett. Mondják néha, hogy költészete inkább bölcseleti, s nem elég határozottan és egyértel
