Angi János – Lakner Lajos – Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2013 (Debrecen, 2013)
Kiállítások - Keresztury Tibor: Aki látta Babitsot
175 Keresztury Tibor AKI LÁTTA BABITSOT A sarokban ült, amikor beléptem, kezében botot szorongatott, mélyen barázdált arca súlyos élettapasztalatokról, egyszersmind valami bölcs derűről árulkodott. Mint aki túllépett e mai kocsmán, s immár a hiúságát sem legyezgeti a személyét övező, szinte tapintható tisztelet. A szememmel intettem felsőbb éves társamnak, mondaná meg, ki volna az. Kiss Tamás, a költő - súgta. Még látta Babitsot. Beleborzong- tam. Máig a fülemben csengenek ezek a mondatok. Egyrészt a névelő jelentéses nyomatéka - hogy nem csupán költő, hanem a költő - másrészt meg, hogy hogy' a jóistenbe létezhet az, hogy él még valaki ezen a földön - s nemhogy él: itt ül velem szemben! - aki még látta Babitsot. A megtestesült, eleven történelem... megismerkedésünk ott az Alföld szerkesztőségében 1982 táján tán ezért is lehet máig olyany- nyira emlékezetes, pedig a lét örömeit habzsoló bohó, fiatal szervezet általában nem arról nevezetes, hogy a sokat látott és tapasztalt öregekre függeszti tekintetét - hajlamos úgy gondolni, vele, mármint saját magával kezdődik és végződik a világegyetem. Meglehet, egyetlen sorát sem olvastam még akkor, Tamás bácsi a szememben mégis már az első pillanattól kezdve a feltétlen tekintélyszemélyek egyike lett - s ahogy telt az idő, egyre inkább alanyi jogon, nem pedig azért, mert ő még látta Babitsot. Kiss Tamás súlyából és szerepéből mit sem von le, hogy nem volt erős a konkurencia: az akkori Debrecen közélete hozzá hasonló kikezdhetetlen erkölcsű, humanista személyiségekben, mértékadó idős mesterekben, finoman szólva nem bővelkedett. Ez a még suk-sükölő párttitkárok, a besúgók és provokátorok, a Hortobágyon libázó helyi kiskirályok korszaka. Szilenciumra ítélt írók, igazoló jelentéseket gyártó főszerkesztők, beengedő biztonsági őrök a debreceni irodalmi napokon - meg nem mondta volna senki, hogy egyszer vége lesz. Azt pedig pláne nem, hogy ez majd az irodalom, a humán kultúra pozícióinak szempontjából nem feltétlenül jót jelent. Mert bár Sikula elvtárs nem értett az egészből egy szót se, any- nyit mégis felfogott, hogy a kultúra, az irodalom számukra veszélyes, tehát fontos dolog. S éppígy a cenzorok és a sameszok: fordítva tartották a kezükben bár olvasás közben a folyóiratot, fel nem adták volna, hogy a sorok között éjt nappallá téve ellenzéki hangokat, üzeneteket keressenek.
