Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Agrártörténet - Surányi Béla: Vázlat Debrecen legeltetéses állattartásáról a XIX–XX. században
192 SURÁNYI BÉLA Állami Gazdaság,89 az évszázados problémák újakkal bővültek.90 Két alapkérdés várt megoldásra: 1. a tiszalöki öntözőrendszer, illetve az öntözés műszaki alapjainak megteremtése, a vele kapcsolatos szántóföldi növénytermesztés, legelőgazdálkodás számos részletkérdésének - jó néhány önmagában sem lebecsülendő-tisztázása, 2. a Hortobágyi Nemzeti Park létesítése 1972-ben, amely hazánkban elsőként vetette föl a természet és a mezőgazdaság közötti összhang kimunkálásának igényét, ami - a rendszerváltást követő átalakulás is számos példával támaszt alá - elég göröngyös útnak bizonyult.91 Nem is beszélve a rendszerváltás utáni két évtizedről, de ez már túlmutat összeállításunk mondandóján! A város többször kísérletet tett arra, hogy részesedjen egykori legelőiből, 1954-ben Pentezugban és Kövesházán, majd 1956-ban újólag Pentezugban. Ez utóbbi határrészen 2.025 hektárt kapott vissza, amely a debreceni termelőszövetkezetek és azok háztáji állatállományának a legeltetését biztosította. Az 1960-as években a Vörösmarty, a Kossuth, a Béke, a Szepesi Győzelem, a Bánki Kinizsi és a Halápi Újélet Termelő- szövetkezet vette igénybe. Az 1970-es évek elején a debreceni termelőszövetkezetek legeltetési társulatot hoztak létre, amely több, mint két évtizedig töltötte be szerepét. A 2.000 hektárnyi legelőn egy csikóménes, egy növendékmarha gulya és 4.000-4.500 darab juh legelt, a háztáji növendékmarha állománnyal kiegészülve. Ha az időjárás kedvező volt, a területről mintegy 400 tonna szénát is be tudtak takarítani. Az egykori 27.000 hektárnyi hortobágyi legelőből utólag közel 2.000 hektár maradt meg a város mezőgazdasági üzemeinek. Az 1980-as évek elején azonban a termelőszövetkezetek beszüntették a legeltetést és az 1970-ben megvásárolt legelőt eladták a Hortobágyi Nemzeti Parknak. Jelenleg a legelőt külterjesen tartott Przewalski lovakkal hasznosítja a nemzeti park.92 Debrecen mezőgazdasági kultúrájában a gazdasági haszonra törekvő legeltetéses állattartás gyakorlatilag a második világháború végével lezárult. A városhoz kötődő nagyüzemi gazdálkodásban az állattenyésztés már kevés szállal kötődik a Hortobágyhoz, illetve nincs is kapcsolatban vele. A történelmi puszta őshonos háziállatainknak ad otthont, őrizve egy sajátos állattartó kultúra hagyományait, azt az örökséget, amelyet elődeinktől kaptunk. A természetvédelmi hasznosítással azonban „nem ért véget a puszta története," Debrecen és a Hortobágy „összenövését" nem lehet egy metszéssel elválasztani. A láthatatlan történelmi szálak összekötik az egykori cívisvárost a puszta világával és még napjainkban is felelősséget érez iránta. A város történelmének egy jókora szeletét jelenti, noha már a mai társadalom is másként tekint a pusztára, a horizontot betöltő legelőre. Ma már egyáltalán nem beszélhetünk a korábbi érte89 Bodó l:-Salamon F.( 1976): 163. 90 Ua. 17491 Nem is beszélve a rendszerváltás utáni két évtizedről, de ez már túlmutat ösz- szeállításunk mondandóján! 92 Dunka Béla közlése lemben vett gazdálkodási megfontolásokról, a legeltetéses állattartás hagyománnyá nemesedett világáról, hiszen „a szarvasmarha és juhtartók többsége számára ma már nem vonzó a hortobágyi legeltetés. Amennyiben tovább csökken a legelőn tartott állatok száma - ez az elmúlt 20 év során folyamatosan tapasztalható volt - (hiszen) (...) a legeltetés és kaszálás alapvető igénye a táj megőrzésének."93 A szakemberek szerint kívánatos lenne a pusztán tartott állatállomány létszámának növelése, mivel 2000-ben 400 db ló, 4.500 szarvasmarha és 22.000 juh „lakta be" a tájat, a kívánatos 1.000 db lóval, 15.000 db szarvasmarhával és 50.000 db juhval szemben. Noha ezek a „kívánalmak" túlzottnak tűnnek, az arany középút bizonyára elfogadható, annál is inkább, mivel napjainkra a magyar agráramban szinte eltűnt a legelő állat, a gyepgazdálkodás korábbi évtizedeinek nagy elvárásai és erőfeszítései ellenére.94 ÖSSZEFOGLALÁS Debrecen város gazdálkodásában az állattartás hosszú századokon keresztül azanyagi jólét alapját jelentette. A magyar állattartó kultúra klasz- szikus korszaka kötődik a városhoz, amely a pusztai legeltetésre épült és az Alföld nagy kiterjedésű gyeplegelőin alakult ki a középkor folyamán. Ennek a pásztorolási formának a fő állata a szarvasmarha és a ló volt, kiegészülve a kisebb jelentőségű juhval. A kiváló természeti adottságok biztosították kialakulását és fennmaradását. Ez az állattartó korszak Debrecen esetében a második világháború végével történelmi kategóriába került. A pusztai legelő élete napjainkban a Hortobágyi Nemzeti Park keretében őrzi múltunk egy korszakát. Nem véletlenül színtere ez a terület őshonos állataink - magyar szürke marha, racka juh - fennmaradásának, hiszen ennek a tájnak és egykori szereplőinek, sokat köszönhetünk kialakulásukban, megszületésükben is. Vázlatos áttekintésünk elsősorban a XIX-XX. századot veszi górcső alá, országos képbe ágyazva. Ekkor válaszút elé került mezőgazdasági kultúránk, de a modernizációt választva, a fejlődés újabb lépcsőfokára lépett. Debrecen tudvalevőleg a maradan- dóság városa, ami állattartó kultúrájában is tetten érhető, ennek köszönhetően a magyar állattartó hagyományok nem mosódtak ki véglegesen a hazai közgondolkodásból. IRODALOM BALLENEGGER R.-FINÁLY 1.(1963) A magyar talajtani kutatástörténete 1944-ig. Bp. BALOGH 1.(1985) Debrecen mezőgazdálkodása a XVI. századtól az első világháborúig. Debreceni Szemle,1985. V.évf.i.sz. BALOGH 1.(1938) A jószág teleltetése Debrecen környékén. Debrecen 93 Veress L.-Aradi Cs. - Dunka B.( 2000): 1498. 94 Bánszki K1971): 3-
