Magyari Márta (szerk.): A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2011-2012 (Debrecen, 2012)
Történettudomány - Krankovics Ilona: Egy debreceni bőrkereskedés hétköznapjai a XIX. század első feléből
152 KRANKOVICS ILONA szóbeli felszólítás. Aki nem hanyagságból, hanem más okból nem tudott fizetni, elkerülte a megszégyenítésnek ezt a formáját. Valahogyan mégis éreztetni kellett a vevőkkel, hogy a könnyen, hitelbe elvitt áruért egykor majd fizetni kell. A feljegyzett visszafizetések elemzése alapján kirajzolódik előttünk az a gyakorlat, amely szerint a vásárló csak abban az esetben kapott újabb áruhitelt, ha az előző tartozását teljes egészében, vagy nagyobb részben kifizette. így történhetett meg, hogy egy-egy személy akár minden hónapban vásárolhatott a kereskedés boltjaiban. De nem volt egyedülálló eset az sem, amikor egyetlen tartozását négy- öt, olykor több részletben fizette meg az adós. A kereskedés 1830-1831-es évek közötti pénzmozgását bemutató forrás bizonyítja, hogy a cég alkalmazottai nem rontottak azonnal a tartozóra, s az esetek döntő többségében, ha elaprózva is, de mindenki igyekezett az őt nyomó adósságtól megszabadulni. Az itt részletesebben megvizsgált, néhány kiemelkedően nagy forgalmú évet még két sikeres esztendő követte. Ezt követően azonban azt tapasztaljuk, hogy az ígéretesen induló vállalkozás hanyatlani kezdett. KIS ORBÁN (II.) JÁNOS VITÁJA A DEBRECENI NEMES TÍMÁR CÉHVEL A helyi tímár céh féltékenyen figyelte Kis Orbán (II.) János bőrkereskedésének egyre növekvő forgalmát, de a tímárok tehetetleneknek bizonyultak. A korlátozó intézkedéseik csupán leírt kívánalmak maradtak a bőráruk iránt megmutatkozó, folyton növekvő kereslet miatt. A Kis Orbán cégen és a debreceni tímár céhen kívül mások inkább csak az országos kirakodó vásárokra hordták fel áruikat. A köznapok szükségletét, a helyi és környékbeli mesterek nyersanyag igényét - szíjgyártók, kocsi- és hintókészítők, a gyorsan szaporodó csizmadiák és a meghonosodó suszterek, a könyvkötők, a bőröndgyártók - bőrszükségletét zömmel a Debreceni Tímár Céh66 és a Kis Orbán kereskedés látta el. Kis Orbánék hitelképessége azonban - a bizományba átvett óriási készletük miatt - messze meghaladta bármelyik céhes mester hitelképességét, akiknek önmagukon, saját családjukon kívül a mesterség napi bevételeiből és hasznából a segédek, a hozzájuk tévedt vándorló legények és inasok mindennapi ellátásáról is gondoskodniuk kellett.67 Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tímárok sorozatos, a város elöljáróihoz intézett tiltakozásaikkal nem érnek célt. A helyi tímárok végül - kiváltságaik védelmében - 1836-ban, Debrecen város polgári törvényszéke előtt perbe fogták a kereskedőt. Nagy Bálint és Barna István céhmesterek a tímárok nevében azzal a panasszal éltek, hogy Kis Orbán (II.) János olyan fajta bőrök árulásával is foglalkozik, amelyeket a több száz éve elnyert privilégiumuk szerint rajtuk kívül senki sem árusíthat. Igazuk bizonyítására kérték a törvényszéket, hogy vizsgálják meg a kereskedő boltjában lévő bőröket. Az igazság kiderítése érdekében a törvény emberei megvizsgálták a kereskedést, s megállapították, hogy valóban igen nagy mennyiségben tart a helyi 66 Varga, 1981.320.; Pető, 1938.; Pető, 1941. 67 Varga, 1981.325-329. tímárok által is készített bőröket.68 Kis Orbán (II.) János a kereskedését ért támadásra azzal válaszolt, hogy ő a Nemes Kalmár Társulat69 tagjaként - a városban egyedüli bőrkereskedőként - korlát nélkül, mindenfajta bőrrel kereskedhet. Védekezésében azzal érvelt, hogy a helyi tímár céh képtelen annyi eladni való bőrt készíteni, amivel a helyi csizmadiák és katonaság igényeit ki tudnák elégíteni. Példaként említette, hogy legutóbb is a debreceni csizmadiák közül többen „Vírtesen 'sidóknál voltak kéntelenek a szükségeik pótlására" kész bőröket vásárolni.70 Mindent összegezve, állítása szerint a tímár céh nemhogy a vidéki, de még a helyi vevőket sem volt képes bőrrel ellátni. Kis Orbán (II.) János határozottan tiltakozott az ellen, hogy az előjogokra hivatkozva akadályozzák a bőr szabad eladását. Az elmérgesedett vitában 1838. április 4-én született ítélet, amely nem váltotta be a felperesek elvárását. Az ítélet kimondta, hogy amennyiben a debreceni tímárok nem készítenek elegendő és megfelelő minőségű bőröket, - a város közössége ellátása érdekében - az alperesnek továbbra is engedélyezik mindenféle bőr forgalmazását. A bocskortalpnak való cseres, varga bőröket viszont a debreceni mesterek elegendő mennyiségen készítik, „élelmüket" is ebből szerzik, királyi adójukat is ezután fizetik, az alperest ezért ezek további árulásától eltiltják.71 A per lezárta után Kis Orbán (II.) János számára a legfontosabb feladat az volt, hogy a kereskedését fenntartó és felvirágoztató csizmadiák igényének megfelelően, az eddigieknél még „jutalmasabb" áron szerezze be a kért bőröket. Ami valószínű nem volt könnyű dolog, mert a források egybehangzóan azt igazolják, hogy maga is ki volt szolgáltatva a pesti, kassai és más vidékek nagykereskedőinek.72 Az 1840-es évektől rohamosan csökkent mind a vevők száma, mind az eladott bőrök mennyisége. Nem tűnik valószínűnek, hogy a tímár céh folytonos tiltakozása lett volna az oka a visszaesésnek. Ezekben az években egy sikeresen működő kereskedést a céhes korlátok már nem tudtak fékezni. 68 Déri Múzeum Történeti Gyűjtemény, Sz. 1910.877.3- (A továbbiakban: Történeti Gyűjtemény.) A kereskedés készletét megvizsgálva nagy mennyiségben találtak olyan bőröket is, amilyeneket a helyi tímárok is készítettek. „Nagy tehénbőröket, fischledernek készülve, több darab fontos talpakat, kocsi tetőre való tehén bőröket, valamint vixra való borjú bőröket." 69 Történeti Gyűjtemény. 1.1928.119.; Történeti Gyűjtemény. 1.1928.120. A Debreceni Nemes Kalmár Társaság 1712. évi artikulusait tartalmazó dokumentumok.; HBMLIX. 15. 1.1715. évi kiváltságlevél; HBML IX.15.4.1827. évi kiváltságlevél; HBML IX.15.9. Bejárási pénzek katalógusa 1735-1850. 70 Történeti Gyűjtemény Sz. 1910.877.3- Eddig nemigen volt tudomásunk arról, hogy a Debrecentől és Váradtól közel azonos távolságra elhelyezkedő Vértesen is nagy számban telepedtek meg zsidó kereskedők. A XIX. század első felét végigkíséri a piac megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelem a zsidó és a bejegyzett kereskedők között. A bőrkereskedés hanyatlásába ez is belejátszott: a külföldről a harmincad megfizetését kikerülve becsempészett bőröket árusító zsidó kereskedők olcsóbban árulták a bőrkelmét, mint a helyi adóval, rendeletekkel és harmincaddal is terhelt bejegyzett kalmárok.; Bácskai, 1988. A szerző munkájában szintén a kereskedelemben egyre nagyobb teret nyert, mindenféle engedély nélkül áruló zsidó kereskedők jelenlétéről ír. 71 HBML IV. A. 84. k. Jelentések. 721826-ban a vásárolt bőrök értéke 2626,1851-ben a vállalkozás megszűnésekor 360 váltó forint volt.
