Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2010 (2011)
RÉGÉSZET-ÓKORTUDOMÁNY - D. Szabó László: Utcaház a Péterfiában
60 D. SZABÓ LÁSZLÓ készített korsókban melegíthették fel legegyszerűbben a kemencében (KRESZ-KÖVÉR 1983,30). Mezőtúron készülhetett az a pálinka tartására szolgáló kívül-belül mázas bütykös, amelynek töredéke szerepel a leletanyagban (18. kép 1.). A túri fazekasok használták a 19. század közepén ezt a különleges zöld színt és a kacskaringós fekete díszítést (KRESZ 1991,44). Termékeik még a 20. század elején is kedveltek voltak Hajdú és Bihar vármegyékben (P. SZALAY1989,220.) Egyetlen ónmázas töredék van az egész leletanyagban, ami szintén nem helyi fazekasok munkája (18. kép 2.). Az eredetileg borivásra szolgáló bokályt inkább a falra akasztva, díszedényként használták. A gazdagabb debreceni háztartásokban az 1700-as évek elejétől tűnnek fel a „győri" edények (ZOLTA11936,126). A tálakat és bokályokat azonban nem Győrben, hanem a felvidéki habán telepeken készítették. A Duna-parti városban csak hajóra rakták az edényeket és vízi úton Komáromig szállították. Komáromból szekereken jött tovább az áru Debrecenig, ahonnan a megvásárolt sóval indultak vissza (KRESZ 1972,230). Jelentős mennyiség kerülhetett ezekből a termékekből a városba. 1785-ben egy szappanosmester házában 22 győri tál és 24 kancsó díszítette a falakat (ZOLTA11936,127). 5. Kályhásmunka A középkori leleteknél már említett zöld ólommázas kályhacsempén kívül, a 19. századi leletek között volt egy máz nélküli, négyzetes szájnyílású, tál alakú kályhaszem (18. kép 5.). Ezt korongon készítették és négyszögletes fakeret segítségével vágták egyforma méretűre. Az ilyen elemekből összerakott tüzelőberendezést Debrecenben cipós kályhának nevezték (ZOLTA11936,115). A debreceni fazekasok kályhakészítésére 1549-ből származik az első adat, azi574-es kiváltságlevél általánosságban említi a kályhakészítést (P. SZALAY 1989-1990,181,187). 1715 és 1796 között a cipós és paraszt kályha készítése a fazekasok remekmunkái között is szerepelt (P. SZALAY 1981,203-204). 6. Pipa Végezetül következzen egy olyan tárgytípus, amihez nem kell Debrecenen kívüli párhuzamokat keresni. Schwartner Márton 1798-ban kiadott művében Debrecent a magyar Goudának nevezte. A manapság inkább sajtjáról ismert város a 17. századtól a holland pipagyártás központja volt. Schwartner adatai szerint a 138 debreceni pipakészítő mester évente legalább 10.796.000 darabot készített (SCHWARTNER 1798,251). Debrecen határában kiváló nyersanyagot találtak a pipakészítéshez. Az itt bányászott magas vastartalmú agyagból készített pipák nem törtek el olyan könnyen (BORBÉLY 2009,2). A híres debreceni verespipának két példányát tartalmazza a leletanyag. Az egyiknek csak a nyaka maradt meg, nyakgyűrűjén két soros fogaskerékdísz látható (18. kép 3.). A másik darabnak sem a feje, sem a nyaka nem maradt ép, de díszesebb. A fej megmaradt részén kivehetőek a bemetszett virágszálakon ülő bepecsételt virágok. A fej alsó részén körbefut két bemetszett vonal és egy rovátkolt dísz. A nyak és fej találkozásánál V alakban létramintát pecsételtek. A pipa biztosabb fogását a nyak fej felőli végéből kimetszett két vájattal segítették (18. kép 4.). Ecsedi István alapvető tanulmányában több mint harminc fajta debreceni pipát sorol fel (ECSED11931,86-92), de a fent ismertetett példányok töredékes voltuk miatt egyik típusba sem sorolhatók be. ÖSSZEGZÉS A Debrecen, Péterfia u. 49. számú telken végzett megelőző feltárás során zömmel a 19. század közepén használt kerámiák kerültek napvilágra. A szakirodalomban elfogadott tétel, hogy a debreceni fazekasok a céh alapításától kezdve nem tudták ellátni a várost megfelelő mennyiségű és minőségű kerámiával. Az írott forrásokban gyakran előfordulnak más helységekből a városba hozott fazekasáruk. A nagyon töredékes leletanyagban is több irányból behozott kerámiával találkoztunk. Nagyon kevés azonban azoknak a leleteknek a száma, amelyek biztosan a debreceni fazekasokhoz köthetők, pedig 1851-ben még 70 fazekas dolgozott a városban (SZŰCS 1976,34). Bár a debreceni fazekasok termelékenységéről sajnos nincsenek adatok, de Kós Károly kutatásai szerint egy járai fazekas évente 5-6000 edényt is el tudott készíteni (KÓS 1980,316). Mindenképpen jelentős mennyiségű kerámia készülhetett a városban, amelynek töredékei a régészeti feltárásokon kerülhettek / kerülhetnek napvilágra. A jövő feladata lesz, hogy a debreceni fazekasok nagy mennyiségben, több méretben készült folyóedényeit meghatározza. FELHASZNÁLT IRODALOM BORBÉLY 2009 Borbély Zsolt: Előszó. In: P. Szalay Emőke: A debreceni cseréppipa. Kiállítási katalógus. Debrecen 2009. CSUPOR-CSUPORNÉ 1998 Csupor István - Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekaskönyv. Budapest 1998 ECSEDI 1912 Ecsedi István: A debreczeni népi építkezés. NéprÉrt XIII. 1912.159194 1930 Ecsedi István: Az utcakapitányok Debrecenben. Népünk és Nyelvünk. 1930. II. évfolyam. 191-194 1931 Ecsedi István: A debreceni cseréppipa. Jelentés Debrecen szabad királyi város Déri Múzeumának 1931. évi működéséről és állapotáról. (1932) 61-101 FELD ETAL. 1989 Feld István - Gerelyes Ibolya - Gere László - Gyürky Katalin Tamási Judit: Újabb késő középkori leletegyüttes az ozorai várkastélyból. CommArchHung 1989.177-207 IGAZ-KRESZ 1965 Igaz Mária - Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája. NéprÉrt XLVII. 1965.87-131
