Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2010 (2011)

MUZEOLÓGIA - Szabó Anna Viola: Debreceni utcák színei. Fotótörténet városképekben elbeszélve

255 SZABÓ ANNA VIOLA DEBRECENI UTCÁK SZÍNEI Fotótörténet városképekben elbeszélve „A debreceni utca színeiről szeretnék most írni, ha túlságosan groteszk vállalkozásnak nem találnák" - kezdi Tóth Árpád 1912-ben egy tárcáját, melyben elmondja, hogy az általa vigasztalanul sivárnak, porosnak, fakónak és kopottnak, fantáziátlannak és unalmasnak látott debreceni utcákat csak az őszi alkony eljövetele, a villanyégők és gázlámpák fénye kelti életre, de a hajnal közeledtére a színek visszahúzódnak, s a város egy egész napra ismét visszasüpped tompa szürkeségébe. Mennyiben jellemezte ez a kép vajon ténylegesen a világháború előtti Debrecent, s mennyiben volt inkább a költő lelkiállapotának, közérzetének, kilátástalan helyzetének kivetülése? Külső vagy belső képet örökített meg? Egyáltalán: hogyan definiálhatjuk a városképet? Pusztán az utcák és házak összességét jelenti-e, vagy az apróságokat is, mindazt, amitől élettel és színnel telik meg a város? Az utcákon zajló életet, a házak kapujában álló „pipás, régi gazdákat", a műhelyekben dolgozó mestereket, a piaci kofákat, a felvonulókat és bámészkodókat? S még közelebb hajolva: a nyitott ablakokat, a park virágait, a piac változó ritmusú fasorát, a kirakatok kínálatát, a hirdetőoszlopok plakátjait, a siető lábak irányát, a szoknyák suhogását? Az elmúlt, régi város fekete-fehérnek látszik, mint az álmaink és emlékeink, mert a képek ilyennek őrizték meg számunkra; szürkének azonban csak addig gondolhatjuk, amíg nézőként be nem lépünk a képek kulisszája mögé, és szereplőkké nem válunk magunk is. Ilyen értelemben is beszélhetünk színekről a képeken: a debreceni utca színpada lesz a múlt egy-egy felvonásának, jelenetének. A házak a képeken csak addig szürkék, ameddig a történetek meg nem színesítik, s színszerűvé nem varázsolják azokat. Lássuk tehát, hogyan is került a város a képre, hogyan kezdődött az a közös történet, amelyről megemlékezni most itt összegyűltünk. A korai műtermes fényképészek közül kevés választotta a valamenynyire mégis megtérülő portrézás helyett - vagy egyenrangúan mellette - a táj- és városképek megörökítését, a szabadban való fényképezést. A frissen érzékenyítendő nedveslemezek korában, a munka bonyolultsága, körülményessége, az időjárástól való erős függősége miatti kiszámíthatatlansága okán, a beléfektetett energia nem állt egyenes arányban a megtérüléssel. Ha valaki mégis erre adta a fejét, az nem pusztán mestersége iránt volt nagyon elhivatott, hanem egyszersmind kultúrmisszionárius is kellett, hogy legyen; mint a Felvidék és a Tátra híres fényképésze, Divald Károly. Debrecennek sajnos nem jutott ilyen elszánt archivátor: itt a városképek készítésének másik ekkoriban lehetséges oka sarkallta munkára a fényképészeket: ha valami üzletet reméltek képeikből; éppen ezért nagyon kevés nyomát találjuk ilyenek elkészültének az 1880-as évek előtti időből. A táj- és városképeket nagyon sok példányban kellett ahhoz sokszorosítani - a fotólitográfia feltalálása előtt még egyenként újra és újra előhívni - hogy haszon lehessen belőle. Éppen ezért csak rendkívüli alkalmak indokolhatták az ilyen próbálkozásokat; és rendkívüli kiállítás dukált hozzájuk: többnyire tematikusan csoportosítva, díszes albumokba rendezték a képeket, vagy legalább egységes felirattal látták el a sorozatokat, amelyek szó szerint megörökítettek valamit: nagy ünnepélyt vagy nagy katasztrófát: emlékként és emlékeztetőként funkcionáltak; fizető közönségként is a részvevőkre, tanúkra és a jótékony szívekre apelláltak. Müller Lajos, Debrecen egyik legelső megtelepedett fényképésze például 1864 tavaszán egy jótékonysági bazár alkalmából fényképezte le Debrecen négy nevezetes pontját, s árusította a képeket - nem tudjuk, milyen sikerrel, ahogy azt sem, mely pontokat választotta, mert egyetlen fennmaradt példányt sem ismerünk belőlük. Vagy mindet megvették, vagy nem adott el egyet sem. Mindenesetre ez az első említése a város fényképi megörökítésének. Metszet formájában ismerjük csupán a Gondy és Egey műteremnek a Csokonai-emlékhelyekről, illetve a frissen megnyílt színház épületéről 1865-ben készített képeit, így nem tudjuk rekonstruálni, mennyi a képeken a rajzolói fantázia hozzátöltése, s mit ábrázolt az eredeti fotó. A már valóságos fényképekkel igazolható következő próbálkozás két műteremhez is köthető: 1868-ban, a Debrecenben rendezett országos dalárünnepély alkalmából a Letzter testvérek és a Gondy-Egey műterem is fényképezett, de míg Gondyék az ünnep helyszínének megörökítésére szorítkoztak, Letzterék egész sorozatot készítettek a városban. A Nagytemplomot, a szabadság-emléket, a színházat és a városházát is lekapták a Cegléd utca végén felállított dalársátor mellett; nyilván az ünnepélyre ideérkező nagy tömeg emlékgyűjtő kedvének kielégítése végett, illetve pénztárcájára számítva. A képeket a fényképész kirakatán kívül a Piac utca összes rőfösénél meg lehetett tekinteni, be lehetett szerezni, vagy legalábbis megrendelni. A felirattal ellátott képsorozat a képeslap funkcióját töltötte be, jó húsz évvel annak feltalálása előtt. Azt nem állíthatjuk, hogy pusztán azért, mert képeink nincsenek, nem is próbálkoztak a szabadtéri fotózással fényképészeink a 60-as, 70-es években. Valószínűleg nem csak egyszer fordult elő olyan baleset, mint amilyenről egy apró hír beszámol, hogy tudniillik Gondy fényképésznek nem sikerültek a tornaegyleti versenyünnepről készített felvételei a rossz fényviszonyok és a pára miatt, így azokat nem sokszorosíthatta, a versenyzőknek el nem adhatta, s így az utókornak csak a virtuális városképét gazdagíthatta. Hamarosan azonban az ilyen bajokból is kisegítette őt a tudomány.