Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2010 (2011)

TERMÉSZETTUDOMÁNY - Dudás Miklós: Hatóságilag lefoglalt parlagi sasok (Aquila heliaca) visszavadítása a Hortobágyon

16 DUDÁS MIKLÓS I abed I I I h i j viselkedési formák 6. táblázat etogramja (13 megfigyelési nap alapján ÖSSZEFOGLALÁS A „kibocsátóhely" kiválasztásánál a lényeges szempont az volt, hogy a legfontosabb táplálékállatuk, az ürge minél nagyobb számban és gyakoriságban forduljon elő a területen. Ez egyébként egybeesett a vadonélő sasok előfordulási területével is. A megfelelő élőhely kiválasztás a sikeres elvadítás legfontosabb feltétele. A faj igényeit minden szempontból kielégítő élőhelyekről minimális az elvándorlás. Döntő szempont, hogy minél kevesebb lehetőségük legyen (főleg a kibocsátást követő napokban) az emberrel való találkozásra, amikor a még „idegennek" számító környezetben esetleg nem adekvát válaszokat adhatnak bizonyos helyzetekben, a szabadban lévő madarak Ezért fel lettek készítve a térségben gazdálkodó juhászok, hogy mi a teendő, ha a vörös színnel jelölt sasok tűnnének fel a közelükben. A sasok egyedi jelölése, valamint a gyűrűre szerelt telefonszámos cédula jó szolgálatot tett, két alkalommal is, így kerültek vissza madarak a Górési madártelepre. A szabadon engedett sasoknál az első hét volt a legkritikusabb időszak, ugyanis ez alatt kellett megtanulniuk, hogy hol találják meg az etetőhelyeket, ill. bizonytalan röpkészségüket is ezen időszakban kellett tökéletesíteniük. Megfigyelhető volt, hogy ezen időszakban roppant fontos számukra az ivási, ill. fürdési lehetőség. Az e célból kialakított fürdőhelyeket rendszeresen felkeresték. Az „imprint" példányok az első hét után leromlott kondícióban kerültek meg, nem találták meg az etetőhelyeket, röpkészségük pedig nem volt elégséges az önálló zsákmányszerzéshez. Ezért keresték a számukra „ismerős" pozitív élményt jelentő ember közelségét, s itt próbáltak táplálékot „koldulni". A természetben való kint tartózkodási idő múlásával rohamosan javult az állapotuk, amikor is megpróbáltak a vad sasokkal kapcsolatot teremteni, azoktól „elkoldulni" a zsákmányukat. Többször is sikerült megfigyelni, hogy a vad sasokkal verekedtek az általuk elejtett zsákmányért. A júniusi megfigyelések egyre több sikeres zsákmányolást regisztráltak, ez annak tulajdonítható, hogy az azévi, fiatal, még tapasztalatlan „ürgefiak" is előmerészkedtek kotorékaikból. Azonban általános megfigyelés volt, hogy a parlagi sasok (vadak és eleresztettek is) zsákmányuk egy jelentős részét nem mindig önállóan zsákmányolták, hanem más, kisebb, sikeresebben vadászó madaraktól ragadták el (egerészölyv, barna rétihéja, stb.). A viszszavadítás utolsó fázisaként a térségben mozgó, jó kondícióban lévő, sikeresen vadászó, de az emberrel még mindig igen „bizalmasan" viselkedő sasokat lehetett megfigyelni. Ezért tudatosan és módszeresen kellett „zavarni" őket. Evvel a stratégiával megpróbálni az ember-sas kapcsolatát „normalizálni", a többé-kevésbé kiépült pozitív feltételes reflexeket negatív „visszacsatolásokkal" kioltani. A sasok kíméletes „zavarása" a megismétlődő negatív élmények hatására gyorsította az önállóvá válásukat. A megfigyelési adatokból az az óvatos következtetés vonható le, hogy a n szabadon engedett példányból 6-7 egyed életben maradási kilátásai biztatóak voltak. Nem tudni, hogy ha ez a 11 fióka természetes fészekből repült volna ki, mekkora lenne a fiatalkori elhullás közöttük. Mindenesetre a fiókakorban kiszedett sasok visszavadítása a teljesen kifejlődött, már röpképes madaraknál igen hosszú, több hónapos, szinte egyedi előkészítést igényel. A túlélési készségük megfelelő mértékű kondicionálása a madárröpdén belül (pl. élőzsákmány rendszeres adása stb.) némi lehetőséget ad arra, hogy meg lehessen próbálkozni a szabadon engedésükkel. Ügy tűnik az eddigi megfigyelésekből, hogy nagyon hosszadalmas tanulási folyamat szükséges a madaraknak a kellő tapasztalat megszerzéséhez. Ami éveket is jelenthet egy-egy példánynál, hogy az ivarérési kort elérve teljesen azonos adottságokkal rendelkezzenek, mint vad társaik. Az etogrammok értékelésénél is egyértelműen az látszik, hogy az egyes viselkedésformák gyakorisága szinte azonos, minden szabadon engedett madár esetében, kivétel a 2. etogram. Ez utóbbinál a két szabadon engedett tojó példány a megfigyelések alapján, gyors és igen jó adaptációs készségről adott információt. Néhány extrém eset, azért még érdemel további említést, rendkívül tanulságos, hogy az emberhez hozzászokott, imprint madarak visszavadítása milyen bonyolult folyamat s a kívánt eredmények nem mindig kedvezőek. Egy esetben közel a kiengedési helyhez az országúton, több napos elütött macskatetemen táplálkozott parlagi sas. A közúti forgalomra egyáltalán nem reagált, úgy kellett kiabálva elzavarni a tetemről, hogy a nagy sebességgel közlekedő járművek valamelyike el ne csapja. Más alkalommal az északi pusztán marha oltáshoz, készülődő állatorvosokhoz ment oda a földön egy megfestett sas, s akik éppen ebédjüket fogyasztván a húskonzervből dobtak neki néhány falatot. Olyan szóbeszéd is terjedt a pásztorok között, hogy egy legelésző nyáj közelében leszálló sast, mely eleségkérő hangon a juhász felé gyalogolt a földön, az a fokosával agyonvert. A következő évben 1994 tavaszán 4 gyűrűs példány jelent meg abban a régióban ahol a kiengedés történt az előző szezonban. Egész évben, a térségben tartózkodtak, és párba különültek el. 1995-ben március közepén két műfészeknél jelent meg parlagi sas pár. Darassán egy kis akác szárnyék erdőfoltba kihelyezett gólyakosárra épített műfészket foglaltak, de néhány hét után egy új fészket építettek és itt elkezdődött a költés. Végül is nem volt sikeres, mert a gomba- és a kamillaszedők zavarásai következtében az egyetlen letojt tojásukban az embrió belepusztult.