Magyari Márta szerk.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2008-2009 (2010)
NÉPRAJZ, KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA - Vajda Mária: Adalékok egy bihari település, Mezőkeresztes történeti néprajzához (18. század vége -19. század eleje)
92 VAJDA MÁRIA magának is van tselédgye kerítse az is, nem váiaita mind azokk kerítését azEkklésia." Azon túl, hogy megtudjuk, a szénakazlakat körülárkolással védték a különböző kártételektől, s azt, hogy a tiszteletes úrnak, jó gazdához méltóan sok takarmánya volt, mutatja azt az egész iraton végigvonuló, már szóvá is tett szemléletet, mely az elöljáróság megfellebbezhetetlen felsőbbrendűségét, mindenek felett álló, de felelősségérzéssel át nem hatott beállítottságát jellemezte, s egyértelműen tükrözte, viszonyukat, s hozzáállásukat a tiszteletes úrhoz. 4. „Azért vágták el a'farkát hogy mindég a'más szinájátpotsikolta, Tiszt. Úr is sajnállotta ha az ő Kelme szinája alá ment a'más borja, a'borjút meg lehetett volna rekeszteni, a'más ember borjának is elvágták a' farkát tsak békességes tűréssel kellett szenvedni, ha gondját nem viselte." A kivételezés nélküli egységes joggyakorlat üdvözítő lett volna, ha az, valóban mindenkire vonatkozott volna. De, pl. a tiszteletes úr sem vágta el a farkát senki tehenének, borjának, ha az megprédálta az ő takarmányát. A népi gyakorlatot tükröző népi bíráskodás -, a pákosztos tehén farkának levágása -, elítélendő cselekedet volt, hiszen ezt maguk a bírák is elismerték azzal, hogy egy arany forintra büntették a megtalált vétkest, azonban ennek behajtásáról már nem gondoskodtak, mint azt a prédikátor sérelmezte. Válaszukban csupán a megelőzés, valóban a prédikátort terhelő felelősségét hangsúlyozták. 5 „Mi törvényesen ezen dolgot el igazitottúk, ha Tiszt Úr a delinquens vádgyára meg engedett, rullanem tehetünk, mertazúlta soha minket rúlla nem informált." Ügy tűnik a helyi bírák, az egyértelműen kimutatható kár és nyilvánvaló bűnös megnevezésekor bár nem kerülhették ki a jogos büntetés kiszabását, de annak végrehajtására, részrehajló és személyes indítékokból nem fordítottakiigyeimet. A tiszteletes úr szekerében részegen kárt-okozó legényt elítélték, s a pálcabüntetés alóli mentesítést a tiszteletes úr jó indulatára bízták, aki hozzájárult annak megváltásához, az azon vett bort megitták, de arra már nem volt gondjuk, hogy a prédikátornak okozott kárt megtérítette-e a vétkes. 6. „Soha ezeránt Tisztfeletejs Úr panaszt nem tett, s nem is hallották, azt sem túdgyúkmikor esett? Vallják az elöljárók a prédikátor azon panaszára, hogy milyen tiszteletlen szavakkal illette őt az egyházközség egyik tagja egy temetés alkalmával, s senki nem szólt közbe. 7. Ez valóságosson nem igaz sőt inkább Tiszteletes Úr erőszakosson reá fekütt a' Communitás Szántó földére, és a maga régi Szántófölét oda hagyta, ezt elö vette [...] Több mint kétszáz év távolából nem tudjuk megállapítani, hogy a földhasználatot illetőn mi volt az igazság. De azáltal, hogy egyáltalán nem is hozták szóba a tiszteletes úr által felpanaszolt, egyéb járandóságainak csökkentésére irányuló sérelmét, sejtetni engedi az igazság mibenlétét. 8. „Ugyan azon Feő Bíró a'ki Borát el vitette Tiszt[eletes]Úr[nak] jó két Szekér Szinát adott a'Communitáséból. Adgya meg ezért Tísztfeletesja' két szekér Szinának árát meg adgyuk a'7 forint restantiiát. A prédikátor sérelmeinek 3. pontjára adott válaszában, maga az elöljáróság tette szóvá, hogy sok szénája, takarmánya van a tiszteletes úrnak, tehát valószínűleg nem volt szüksége a főbíró által küldetett két szekér szénára, amellyel úgy tűnik elintézettnek tekintette a bor árát, hiszen ez számára előnyösebb üzletnek bizonyult. 9. „Nemhogy azon igyekeztek vólna Bírák Uraimék hogy Conventióbéli Vetéseit meg dézsmálják Tiszt Urk, sőt még a' mellyet maga ekéjével szántatott is azt sem dézmáltuk meg soha, hogy pedig meg ne dézmálják akkori Bírák Bere Fiscalis Urnái is dolgozták, hogy pedig a'Dézmás Urak Eö Kelmét zaklatták, ezt okozta hogy Tiszt Úr az elötteni Tiszt[elete]s Urakk praxíssa szerént még csak egy jó nap mondására is sajnállott hozzájok menni." A kicsinyes dölyfösség, hatalmi fölény ezen a válaszon is átsüt, hiszen bevallják, hogy azért zaklatták a dézsmás urak a tiszteletes urat - akárcsak elődeit -, mert azokhoz hasonlóan, ő sem köszönt nekik. S bár replikájukban csalárd módon a helybeli bírák közbenjárásukat emlegetik a tiszteletes úr érdekében, ez nehezen hihető. Sokkal inkább az, hogy ők maguk kezdeményezték a prédikátor dézsmáltatását, amint azt Pap János is megfogalmazta református püspökének írott sérelmeiben, utalva arra, hogy végül hét esztendő után csak Isten és Szilágyi püspök segítségével győzhetett. Köztudottan, a dézsmálás a jobbágy terményei, illetve állatszaporulata tizedrészének (latinul: decima=ï\zeà), a katolikus egyházjavára való beszedését jelentette. István király törvénye óta a dézsma vagy egyházi tized a megyés püspököt illette, Mezőkeresztes birokosa pedig a nagyváradi püspök volt. Azonban miután az 1647. évi nagyszombati országgyűlés 8. tc.-ében hallgatólagosan elismerte, hogy a protestáns templom, paplak és az iskola telkei mindenféle adózás alól mentesültek, valójában tehát ebben a vonatkozásban nemesi kiváltságot élveztek, 5 3 s mentesültek a dézsma alól. Sok tekintetben a prédikátorok társadalmi állása is az eklézsiákhoz hasonló módon fejlődött. A hitújítás után a protestáns prédikátorokra a katolikus plébánosokról hallgatólagosan átszállt a nemesihez hasonló megítélés. Ez egyértelműen csak a személyi szabadságot biztosította. A protestáns prédikátorok a törvényben soha ki nem mondott, csak hallgatólagosan elismert nemesítésnek, csak az adómentességi kritériumával élhettek, a birtokszerzés joga már nem illette meg őket. 5 4 Tisztában kellett ezzel lenniük a helybeli bíráknak, a püspök megbízottainak is, azonban hatalmi túlkapások miatt, - ahogy másutt is -, megkísérelték a dézsmát behajtania a protestáns prédikátorokon is. 10. „Hogy Mester úr Curíájához való részt vissza mérték Tiszt[elete]s Úr azzal nem dicsekedhetik, mert Eö Kelme abban leg kisebb volt, söt hogy gyülöltség ne háruljon Tisztfeletejs Uramra onnan haza küldetett." Nem véletlenül említik az iskola telkét a/rá-ként, melynek magyar jelentése nemesi udvarház, nemeshely, szabadhely, nemesi telek, hiszen, mint fentebb láthattuk, az is mindenféle adózás alól mentesült, tehát ebben a vonatkozásban nemesi kiváltságot élvezett. A mindenkori rektor vagy más elnevezéssel (iskola)mester, régen elfoglalt részét a tiszteletes úr közbenjárására adták vissza végül, de hogy ebben se kelljen igazat adni neki, maguknak tulajdonították az elöljárók, holott ha maguktól 53 POKOLY, 1895.60. 54 RÁCZ, 2002.95-97.
