A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - 100 éves a Nyugat, 80 éves az Ady Társaság. 3 beszélgetés Kiss Tamással

ta abba, mert nem érezte ezt a bizonyos tudaton kívüli varázst, amiről azt mondhatja az ember, hogy ez már poézis, ez már költészet, ezt már érdemes tovább folytatni. Azt is meg tudnám mondani, hogy az Alvó testvér volt ez a versem, ami a Nyugatban is megjelent.

48 Ebben a versben több van, mint ami megtörtént, és ez nagyon fontos a poézisnél, hogy az ember azt érezze, hogy amit írt, az gondolatait és tervét, mindet fölülmúlja. Tehát kívülről is jön valami. Eszembe jut most, 1964-ben történt, ezt pontosan tudom. Anna lányom tíz éves volt, a Weöres házaspár, Weöres Sándorék eljöttek hozzánk és Anna lányom a Bóbitával fogadta Sándort. Sándor anélkül - hát velem éppen kezet fogott -, hogy a családdal valamit szólt volna, egész egyszerűen varázslatba esett. Ez egy különös dolog, szóval leült az asztalhoz és megírta ezt a verset, így is kezdődik: „Kiss Annának írnám, ha hannának".

49 Tehát Sándor, amikor belépett az ajtón és megkapta Bóbitát, akkor ő egy szerepbe esett bele. Akkor ő nem volt vendég, nem volt Weöres Sándor, hanem - azt hiszem - költő volt, hát mi lehetett volna más. Dolgozom-e? Hát persze! Anélkül nem élhet az ember, de én úgy érzem, hogy már ezek a versek is gyengébbek, már ezek a versek fáradtak. Én vagyok ugyan, de én azt mondom, hogy nem szabad a versekkel úgy bánni, mint a kézműves, a megöregedett kézműves, akinek már tényleg a kezében van a mesterség. A megöregedett költőnek is teljes rutinja van a versíráshoz, mindent tud a világon, csak költeményt nagyon nehezen, ín így vagyok vele, hogy sajnos nagyon ritkán - még akkor is, ha jön az ötlet, mert van ötlet is - azt is hagyom tovább menni. Őszinte vagyok, alig írok már verset, de azért dolgozom, persze, hogy dolgozom. Élvezem azt, ami jönne, és amit hagyok tovább menni, szóval azt akarom ezzel mondani, hogy nem én írom a verset, hanem ő ír engem. Vagy jön, vagy nem jön. Ha nem jön, akkor én tehetetlen vagyok. Ez az ars poeticám, és azt is bevallom, hogy a Végső szó keresése már ezt mutatja. Végső szóként vagy 15-20 verset írtam, azok benne vannak ebben a kötetben, az Árnyékos útban. Úgyhogy így vagyunk a munkával. Tudod, ez azért nem olyan, mintáz újságírás. B. E.: írtem a célzást és nem is veszem zokon, mert teljesen egyet értek veled, az újságírás csak a legkiválóbbak tollán, kegyelmi pillanatokban művészet, egyébként mesterség, hát ez természetes. K. T.: Nem csak mesterség, ne vedd sértésnek! Itt van például Bényei Jóska. Mennyi érzékenységgel tud megírni egy könyvtári látogatást! Szóval nem azért mondom, hanem kell hozzá valami megrendülés és megdöbbenés, vagy valami. B. E.: Nem akarok a rovására tréfálni, de Bényei Jóska már kegyelmi állapotban van, mert nyugdíjas, úgyhogy nincs benne a taposómaiomban, 48 Nyugat, 1934/549 „Kiss Annának/verses emlékül / írnám, ha hannának, / e verset, végül /jó kívánságot / tartogatva: / Isten éltesse az egész családot, / kis Anna! / Nőjj nagyra, / ezt kívánja a Debrecenben vándor / Weöres Sándor. 1964. IV. 15." Weöres Sándor mindeddig publikálatlan verses dedikációja a Bóbita első kiadásának Kiss Anna tulajdonában lévő példányában. A közlés lehetőségéért itt is köszönetet mondunk a tulajdonosnak. de ezt zárójelben, hiszen egyetértünk, Tamás bácsi. Ady Endrére gondolok, vagy Márai Sándorra, Ruffy Péterre, Móricz Zsigmondra. Neveket sorolhatok. És arra a termelésre, amitkb. 6000 magyar újságíró nap mint nap letesz az asztalra, az mesterség, az nem művészet, annak csak a krémje az, és boldogok, akik ezt produkálni tudják. Az megint más kérdés, hogy te hogy ítéled meg ezeketa verseket, nagyon megkapó és szerénységre vall, hogy te így látod, én meg úgy éreztem egyszer-másszor, mintha új hangokat is megütnél ezekben a versekben. Kétféle értelemben is gondolom ezt, az egyik az, hogy azt vettem észre, ha meg nem sértelek, hogy ezekben az öregkori verseidben én látom, hogy többször visszatér a klasszikus forma, mint korábban, hiszen itt látok disztichont ezekben az újabb versekben, iátok klasszikus formákat és szapphóít is látok. Részint pedig azt vettem észre, hogy valahogy szabadabb, a másik próbálkozásod. Hirtelen jobb szó nem jutott eszembe, az pedig mintha a szabadvers felé menne, szabadabb megnyilatkozás és valahogy számomra ez is gazdagodásnak hat. Érintetted, elmondtad, hogy mi volt az első vers, amit már megformált alkotásnak tartottál a magad próbálkozásai során tehát a te költői pályád most már több, mint hatvan évet ölel át. A 30-as évek elején kezdted írni az első verseidet, 34-ben jelent meg az első köteted. Ha visszagondolsz erre a több, mint hatvan esztendőre, sokat változott a költészetről, az irodalomról vallott felfogásod? K. T.: Én azt hiszem igen, feltétlenül. Nem is lehetne másképpen, csak nagyon nehéz ezt követni. Rendkívül nehéz ezt követni, nyilvánvaló, én főleg francia és német költőkön nevelkedtem. Tulajdonképpen műfordítással kezdtem a verselést. Ez egy különös dolog, és nekem az a véleményem, hogy a műfordításnak is megvan a maga múzsája, csak ezt a latinok nem tudták, mert ők nem fordítottak. Heinét fordítottam, egész fiatal, alsó gimnazista koromban a Buch der Lieder volt nekem a kedvenc könyvem, máig nagyon szeretem Heinét és egész életművét ismerem. Franciát is tanultam, olaszt tanultam, s a verset is az idegen versekből ismertem, tanultam meg. Nem Petőfitől, nem Aranytól, Vörösmartytól tanultam, ezek szent szövegek voltak számomra. Toldi! Talán hat éneket, ha megböknek, ma is el tudnék mondani, mert ezen tanultunk meg magyarul. Toldi! Arany János! Jó mesterünk volt nekünk, úgyhogy a vers alkatát egy műfordítónak nagyon jól kell ismerni. Az Alvó testvér, Rimbaud-naka Halott katonájából való. Mikor fordítottam, az ötletet ebből kaptam. Egészen más természetesen, mint az én nagybátyám, aki valóban meghalt ott és úgy, ahogy ón ezt leírtam kisgyermekként. Tulajdonképpen így kezdtem a verssel, magával a verssel való ismerkedést, mert verset mindnyájan tanulunk, a vers mindenkié, de azért a költőnek van keresnivalója a versben. Szóval ezt próbáltam meg, hát aztán jöttek természetesen a társak, a barátok, a 30-as évek, főleg a Nyugat nemzedéke. Ezekkel találtam kapcsolatot, akkor még a népi irányzat valahogy nem volt olyan, mint aztán később a 30-as évek végén, 40-es évek elején, ami szintén nagy hatást tett rám, Erdélyi József, Sinka István költészete, de akkor én már kész voltam persze. Szóval ne úgy értsük, hogy én tőlük valamit is tanultam volna, csak magát a példát. Tényleg, én Erdélyit nagy költőnek tartom, Sinkát is, remélem, nem vagyok egyedül. Ennyit mondhatnék.