A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Természettudomány - Dudás Miklós: A barna kánya (Milvus migrans) fészkelő állományának lassú regressziója a Tiszántúlon a múlt század elejétől napjainkig

DUDAS MIKLÓS A BARNA KÁNYA (MILVUS MIGRANS) FÉSZKELŐ ÁLLOMÁNYÁNAK LASSÚ REGRESSZIÓJA A TISZÁNTÚLON A MÚLT SZÁZAD ELEJÉTŐL NAPJAINKIG A barna kánya Eurázsiában, Afrikában és Ausztráliában is széleskörűen elterjedt faj, sok ornitológus korábbi véleménye szerint a világ egyik leggyakoribb ragadozó madara. Az amerikai kontinensről teljesen hiányzik. Európában a törzsalak (Milvus migrans migrans) fordul elő a Brit-szigetek, Skandinávia és a Földközi-tenger egyes szigeteinek a kivételével. Északon egészen Finnországig, illetve az Urálig, délen pedig Iránig húzódik a fészkelő areája. Ugyancsak ez a törzsalak költ Észak-Afrikában, MarokkótóiLíbiáig. A törzsalaktól még további öt alfajt különböztet meg a tudomány, amelyek morfológiailag csak kevéssé eltérőek egymástól. Egyiptomban a Milvus migrans aegyptius alfaj, Ázsia egyes részein a Milvus migrans lineatus alfaj él. Élőhely választása széles intervallumú, de Európában leginkább aziooo métertengerszintfeletti magasság alatti, erdőkkel és mezőgazdasági területekkel mozaikos vizes élőhelyeket kedveli. Az európai barna kányák egyáltalán nem urbanizálódtak. Ellentétben az Afrikában és Indiában élő alfajokkal, amelyek lakott területeken laza kolóniákban költenek. Európai állományát 26 000-29 000 párra becsülik a szakemberek, melyek jelentős része Spanyolországban, Franciaországban, Németországban ós Svájcban költ. Oroszország európai részén 50000-70000 párra becsülik a fészkelő párok számát. Kelet-Európában és a Balkánon viszont már igen látványos azállomány csökkenése. A szomszédos országokban a következően alakulnak az állománybecslési adatok: Ausztriában 90 pár, Szlovákiában 50-60 pár, Ukrajnában 650-700 pár, Romániában 150-200 pár, Szerbiában 65-80 pár, Horvátországban 400-500 pár, Szlovéniában 1-5 pár. Az európai állomány vonuló, a telet Afrikában a Szaharától délre tölti, fő vonulási útvonalai Gibraltáron, illetve a Közel-Keleten vezetnek. A telelő helyeken a táplálkozási szokásai nem igazán kutatottak, szórványos megfigyelések szerint főleg rovarokat fogyaszt. Hazánk területén szinte mindenütt, még a hegyvidékek peremterületein is általánosan elterjedt közönséges fajként említi a szakirodalom. Igaz már azi920-as évek végén, Schenk Jakab felhívja a figyelmet egyes területeken a fészkelő populációk szembetűnő csökkenésére. Azi98o-as évek elején még 160 pára hazai becsült költőállomány, ez a mennyiség az ezredfordulóra, 60-80 párra fogyatkozott. A kutatás a Tiszántúl egyes tájegységeit és magát a Tisza folyó teljes magyarországi szakaszának árterületét érinti. Az egyes közép és kistájakról gyűjtött felmérések állományadatai rendkívül heterogének nagy időintervallumbeli eltolódásokat mutatnak. Ennek ellenére az ennyire szórványos adatok birtokában is, az állománycsökkenés az egyes régiókban igen látványosan regisztrálható. A táj geológiailag markánsan elkülöníthető öntés, lösz, nyírségi homok, és az észak-alföldi egykori árterületek erősen kötött öntéstalajaira tagolódik. Éghajlata már kontinentális jellegű. A csapadék évi eloszlása helyenként alig haladja meg a 400 mm-t évente. A tájökológiai szempontokat figyelembe véve a tiszántúli térségek az alábbi besorolás szerint kerültek be Magyarország kistájainak kataszterébe. I. ALSÓ-TISZAVIDÉK (MEZORÉGIÓ) Marosszög (mikrorégió): A felszíni formák jelentős része folyóvíz eredetű, ártéri eredetű tökéletes síkság, amelyet kisebb ármentes szigetek tarkítanak. A tájat a Maros különböző mértékben feltöltődött holtágai, morotva maradványai fedik. A két marosi holtág 3 ha, míg a négy kis természetes tava együtt 5 ha kiterjedésűek. A folyó védgátjai között alacsonyártéri helyzetű, változó talajvízállású hullámtér húzódik fiatal, nyers homokos-iszapos öntéstalajokkal. Rajtuk rétek-legelők, és tölgyes, nyáras-füzes ártéri ligeterdők fekszenek. Dél-Tisza-völgy (mikrorégió): Magyarország legalacsonyabb pontja a kistáj (77 és 91 m közötti tszf. magasságú). A hullámtéren a réti öntéstalajokat részben szántóföldi hasznosításra (a nyári gátakkal oltalmazott részeket) fogták. A többi területet ártéri legelők, rétek és tölgyes-hazai nyáras-füzes ligeterdők foglalják el. A gátakon kívüli terület nagy részre magas talajvizű, mentesített alacsonyártéri síkság. II. KÖZÉP-TISZAVIDÉK (MEZORÉGIÓ) A, Közép-Tiszai-ártér (szubrégió) Taktaköz (mikrorégió): A védgátakon belül a magas talajvízállású hullámtér alacsony ártéri síkságát találjuk fiatal öntésföldekkel, kemény- és puhafás ligeterdő maradványokkal. A védgátakon kívül a mentesített rész terül el, amelynek fő talajtípusa a réti talaj. A szántóföldek nagy elterjedtsége kultúrsztyep jelleget ad a tájnak, amit a hajdani ártéri erdők maradvány ligetei enyhítenek. Borsodi-ártér (mikrorégió): A Tisza gátakon belüli hullámterét az árvizek miatt csak erdő, rét és legelő hasznosítással művelik. Déli részét a Kiskörei-tározó (Tisza-tó) váltakozó kiterjedésű és mélységű vize borítja, melyen rendkívül változatos és fajgazdag élővilág alakult ki a feltöltést követő évtizedekben. Hevesi-ártér (mikrorégió): A Kiskörei-tározó (Tisza-tó) folytatásaként a Tisza levágott és különböző mértékben feltöltődött morotvái, holtmedrei teszik változatosabbá a kistáj mikrodomborzatát. A gaz-