A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Lakner Lajos: Múzeum, emlékezet, elbeszélés. A Petőfi Ház és az irodalmi muzeológia születése

ször azokat az álmokat, amelyek nem hazudnak."

86

Az első teremben átélt élmények hatására változhattak át a tárgyak relikviákká, veszíthették el mindennapi-használati jellegüket. Most már egyedül arra szolgáltak, hogy mtq\áma, jelenlévő tegyék Petőfit. Ha azelső teremben a nagyság előtti feltétlen meghajlás érzése és az ebből adódó kötelezettség megélése ragadhatta el inkább a látogatót (neki is így kell cselekednie, a magyar nemzet megőrzésén kell munkálkodnia), akkor e két terem személyesemberi jellege révén tette átélhetővé a Petőfi kultuszt. A kiállítási tárgyak hétköznapisága azonban azért volt fontos, mert általuk szinte az intimitásig közel lehetett kerülni a hőshöz. A tárgyak kiállításban való esztétizálódása sem nyomhatta el személyességüket, magukon viselték egy nagy emberélete nyomát. A kiskőrösi szoba másolat volt ugyan, de a benne elhelyezett hiteles tárgyak és ereklyék révén mégis elveszítette kulissza jellegét, s a szentségtartóhoz hasonlóan maga is megnemesedett. S így aztán azt ígérhette, hogy a látogató az eredeti szoba látásával megegyező élményben részesül majd. A hiteles tárgyak és a szoba másolat jellege közti kétségtelen feszültség arra enged következtetni, hogy az alapítók nem bíztak eléggé a szent tárgyakban, abban, hogy önmagukban képesek a megfelelő hatás (azaz tömeghatás) kiváltására. Mintha úgy tartották volna, hogy ugyan a műveltebb hívek számára a relikviák önmagukban is elegendők lehetnek, de az egyszerű rajongókat leginkább az átélhető életképek, enteriőrök révén lehet megragadni. A bemutatás e módja rokonságot mutat a panorámaképpel, mely az első, városi lakosságot szórakoztató tömegmédiumvolt.

87 A következő helyiség aztán már egyértelműen annak a tudomásul vételétszolgálta, hogya hódolok között is vannak kiválasztottak. Itt ugyanis a Petőfiről szóló szakmunkák kaptak helyet, s vezetett aztán az út az utolsó helyiségbe: a könyvtárba, ahol a kutatás, az igazi Petőfi arcának keresése-formálása folyt. Ide pedig nem jutott/juthatott be mindenki, csak a hivatalos/hivatásos Petőfi kutatók, akik képesek a személyes emlékek megrostálására és közös emlékezet építésére. A látogatót e titkos ajtó látványakor a feltétlen tisztelet és hódolat ragadhatta el azon kutatók iránt, akik egészen közel vannak az igazsághoz, akik a legtöbbet tudnak a költőről, s akik szinte közvetlenül ismerik őt. A terek e rendje egyszerre teremtette meg a nemzeti összetartozás érzését és egyszerre sugallta a literátus értelmiség egy részének, köztük a Petőfi Társaság tagjainak elkülönülését. A kiállítás e pontján a hős dicsősége átszállt földi képviselőire. Vagyis a költő dicsősége nagyon is evilági hatalom megerősítésére szolgált: megjelölte a Petőfi-kultusz igaz képviselőit, így a múzeum szentsége profán fegyverré lett az irodalom-politikai küzdelmekben.

83 A század első felében a hagyomány őrzőjeként olyan szakmai és erkölcsi entitást igényelt magának a Petőfi Társaság, amely ekkor már minden 86 i/o. 87 Vö. Ko LIAI Magdolna: Képmutogatót A fotográfiai látás kultúrtörténete. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003. 88 A múzeumok a kezdetektől a politikai küzdelmek kitüntetett helyszínei. alapot nélkülözött. Úgy hitték/hirdették, hogy a felolvasásaikon kongó termek nem őket, hanem a hagyomány iránt közömböseket vádolják. A társaságot, amely megalakulásakor az irodalmi pluralizmus jogosultságát hirdette, most megrettentette, hogy az új irodalmi törekvések révén megjelenő sokszínűség áldozatává válhat, s egyre inkább hatalmi beszédmódhoz folyamodott. A társaság egyre inkább erősödő hatalmi igényei jól kiolvashatók Herczeg Ferenc elnöki megnyitóiból. 1910. január lo-i beszédében az irodalmi dekadencia okát a parlamentalizmus elfajulásában, a nemzeti fegyelem lazulásában látta. Két évvel később mindennél világosabban fogalmazta meg a társaság hatalmi és irodalmon túli törekvésekről tanúskodó értékrendjét és filozófiáját: „A tehetség nem pótolja a nemzeti érzést." Az 1920-as, a társaság évadját megnyitó beszédében pedig - bizonyára az elmúlt évek tapasztalataitól nem függetlenül - kifejtette, hogy a sajtószabadság csak addig engedhető meg, amíg a nemzeti ügy szolgálatában áll. Mindezen szövegrészletekben ugyanazt hatalmi logikát fedezhetjük fel, mint a Petőfi Házbeli kiállításon. A kiállítás legfőbb törekvése ugyanis mindenekelőtt az volt, hogy a társaság megmondja, mit kell és mit illik gondolni Petőfiről, s - ami talán még ennél is fontosabb - a magyarságnak önmagáról. Herczeg Ferenc 1923. január 21-én az Országház kupolatermében mondott beszédében a Petőfi-kultuszt a nemzeti önbecsülés legfőbb forrásának nevezte: „Petőfi emlékében magát becsüli meg a nemzet." Bár az irodalmi kultuszok mindig a közösség önünneplésének az alkalmai is, de, ha most az elnök mondatát az előbb jelzett hatalmi gondolkodás jegyében értelmezzük, nem lehet kétségünk afelől, hogy az önbecsülésben való részesedést nem mindenki érdemli meg. Herczeg ugyanis már 1913-ban a külföldieskedő írók nemzetellenes szerepéről szónokolt.

89 A fentiek alapján - visszatérve eredeti kiinduló pontunkhoz - megállapíthatjuk tehát, hogy kiállítás látványa, térszervezése egyszerre tanúsította, hogy személyes emlékezet nélkül nincs kulturális emlékezet, s egyszerre, hogy ez utóbbi, amelynek alakítása az erre hivatottak kezében áll, felülírhatja az előbbit. A Petőfi Házat annak a bizonyítására való kísérletként értelmezhetjük, hogy a kommunikatív emlékezet ki van szol89 Első látásra úgy tűnhet, hogy pusztán hatalmi kérdésről van szó: a Petőfi Társaság féltette hatalmát, befolyását. Természetesen ekkor már e félelem is alakította irodalomértésüket és kultúra-értelmezésüket. Hiba lenne azonban, ha a háttérben csak ezt a motívumot látnánk. A Petőfi Társaság ugyanis mindenekelőtt az irodalom és a társadalom közti közvetítőként értelmezte tevékenységét. A laikusokat és a kevésbé tehetséges szerzőket azért tűrhették meg soraiban, mert az irodalmat elsősorban olyan könyvnek tekintették, mely eligazítást ad az emberek számára. Felfogásukban az irodalom és a művészet nem elkülönült alrendszer, hanem a nemzeti lét kérdéseire adott válaszok tárháza. Vagyis nem a művészet határozza meg, hogyan gondolkodnak az olvasók a világról, a nemzetről és önmagukról, hanem épp fordított a helyzet, a műveknek kell alkalmazkodniuk a közösség világához, érdekeihez és igényeihez. Nem látták meg persze a felfogásukban rejlő önellentmondást: amikor abszolút példaként állítják ugyanis Petőfit, azt mondván, hogy az ő magatartásában, az ő költészetében mutatkozik meg az igazi magyarság, akkor épp az irodalomnak tulajdonítanak elsődleges szerepet, melynek értékvilágához és eszméihez a közönségnek igazodnia kell.