A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Lakner Lajos: Múzeum, emlékezet, elbeszélés. A Petőfi Ház és az irodalmi muzeológia születése

nem a múlthoz, hanem a jelenhez tartoznak. A Petőfi Ház számos látogatóját kerítette hatalmába az az érzés, hogy a kiállítás révén Petőfi közvetlenül jelenvalóvá válik.

71 A kiállított tárgyak egyszerre három elbeszélés szereplői voltak. Egyrészt beletartoztak Petőfi élettörténetébe, hisz a költő életének egy-egy mozzanatát idézték föl; másrészt részesei lettek annak a történetnek is, aminek főszereplője az a személy volt, aki megőrizte a tárgyakat és e történeteket, s így bekerültek a családi emlékezetbe; harmadsorban pedig a kiállítás által elmondott elbeszélésnek is építőköveivé váltak, hisz rajtuk keresztül közvetítődött a rendezők szándéka. Számunkra most lényegtelen, milyen szerepet játszottak e tárgyak Petőfi életében, annál inkább érdekesek az utóbbiak. A második, vagyis a hagyomány esetben a tárgyak és a történetek egyszerre tartoztak a kommunikatív és a kulturális emlékezethez, hisz ez utóbbi nélkül ilyen széles körben és ilyen hosszú távon nem őrizhette volna meg azokat a rövid távú emlékezet. Petőfi már életében kultikus, azaz emlékezetre érdemes alakká vált, amit halála csak fokozott:

72 alakja kilépett a kommunikatív emlékezet köréből. Másrészt viszont az is igaz, hogy az előbbi nélkül a hosszú távú, közösségi emlékezet sem lehetett volna eleven és hatóképes:

73 a költőről szóló legendák az élő néphagyomány és családi emlékezet részévé lettek. Igaz, ez a tény önmagában nem óvta volna meg őt a feledéstől, de, ha egyre hiányosabban is, biztosította tartós jelenlétét a helyi közösségek emlékezetében. A harmadik esetben a kétféle emlékezet közti egyensúly vagy kölcsönösség megbomlásaiéi beszélhetünk, az emlékezethely létrehozói ugyanis az egyre inkább halottá váló kulturális emlékezetnek szerettek volna a kommunikatív emlékezet segítségével vérátömlesztést adni. A problémát az jelentette, hogy képviselői nem mondtak le a (már említett és a később majd tárgyalandó) hatalmi törekvésükről: ők szerették volna uralnia Petőfiről szóló beszédet. Igaz, a kommunikatív emlékezet sohasem lesz spontán módon kulturális emlékezetté, ahhoz ugyanis, hogy valami értelemre utaljanak, át kell alakítani az előbbit jellé, szimbólummá.

74 fgy bár a társaság által kezdeményezett gyűjtés célja a költő tárgyai és a hagyományban róla megőrződő adatok fel kutatása volt, valójában azáltaluk érvényesnek tartott Petőfi-képhez kerestek és találtak újabb támaszt, amikor a hagyomány megrostálására hivatott intézmény képviselőjeként léptek fel. Mindezeken túl a kulturális emlékékezet intézményesítése és kisajátítása más szinten is összeütközéshez vezetett. A társaság hivatalos és néhány tagjának egyéni Petőfi képe ellentétbe került egymással, ahogyan ez 71 "Ahogy végigmegyünk a szobákon, látjuk, mennyire gőgös elbizakodottság az, hogy a beszélőképességet az embert a maga kiváltáságának szeretné lefoglalni. Az élettelen lekicsinylett tárgyaknak is van szavuk és könnyük. A falakról leszólnak hozzánk a képek, a szekrényben táncolni kezdenek a régi kéziratok betűi, beszédessé válik a sok apró, szerető szemnek mégis nagy ereklye és hol ijesztően hangosan tagolják, hol félős gyöngédséggel súgják, nem is a fülünkbe, csak a szívünkbe Petőfi Sándor nevét." SZILÁGYI Géza: A Petőfi-ház. Az Újság, 1909. november 5., 372 MARGÓCSY István: A Petőfi-kultusz határtalanságáró.1 = TAKÁTS József szerk. Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Budapest, Kijárat, 2003.; DIENES: /. m.; HATVÁNY: /. m. Ti Vö. Jan ASSAMANN: ;'. m. 49-56. 74 Vö. Jan ASSAMANN:/.m. 20. Herczeg Ferenc esetében is történt. A Petőfi-kép megújítására vonatkozó szavaiból kiderül, alapjaiban nem értett egyet a kiállítás által is közvetített, hagyományos népi-forradalmi-szabadságharcos költő-képpel, erősen kételkedett abban, hogy így lehetne Petőfit a szobor-talpazatról leemelni és költészetét újra élővé tenni. Ő a Felhők ciklus költőjét szerette volna megismertetni kora olvasóival, mert szerinte ennek világát a századforduló emberei közelebb érezhetik magukhoz.

75 A kérdés most már az, mi lett a rövididejű emlékezet elbeszélései sorsa a kiállításon? A tárgyak transzformációjához hasonlóan természetesen itt is átalakulás következett be. A kommunikatív emlékezet elbeszélései ugyanis nemcsak megformálttá, hanem ünnepivé, ceremonálissá is váltak, már egy másik, a társaság által elmondott elbeszélés szabta meg jelentésüket. E viszony és e változás meglehetősen rafinált jelentést hoz létre. Egyfelől ugyanis a gyűjtésen alapuló kiállítás azt sugallta, hogy az egyén a maga kis életével is fontos, az ő emlékei is számítanak, hisz ezekből épül föl a közös emlékezet. A gyűjtés eszerint nem volt egyéb, mint a kulturális emlékezet darabkáinak megkeresése, amelyből össze lehet rakni az egészet. Mindennek következtében úgy tűnhetett föl, hogy a látogató, mint a múlt egy-egy darabjának őrzője tulajdonképpen maga is a kiállítás rendezőjévé vált: az ő tárgyai, az ő elbeszélései is kiállításra érdemes objektumok. Másfelől azonban mégiscsak a kiállítás tényleges rendezői szabták meg életének és emlékeinek a helyét. Ahogy már a hitelesítés intézménye is megszűrte, mi való ide és mi nem, ugyanúgy a kiállításban is elveszett, átformálódott a történetnek az a szála, ami a mindennapi emberhez, egy családhoz vagy egy kisebb közösséghez kötötte. E relikviák itt már csak azért voltak fontosak, hogy hirdessék a Petőfi-kultusz határta/öwfl'guf, vagyis tanúsítsák, hogya magyartársadalom milyen széles rege osztozik benne. S ezzel azt sugallta a kiállítás, hogy minden társadalmi különbségnél fontosabb a nemzeti közösséghez tartozás tudata. Mindezzel egyúttal legitimálták a Petőfi Társaságot és véleményformálóit is, akik a kiállítás révén mindennél szemléletesebb bizonyíthatták, hogy ők a hagyomány valódi letéteményesei. Szerintük ez ad jogot számunkra arra, hogy ítéletet mondjanak a magyar irodalom jelenségei, igya modern irodalom kezdeményezései fölött is. A Petőfi Ház olyan konstrukció volt, melyet részben egy legitimációs válság szült. A társaság ugyanis egyre inkább tapasztalta a térvesztését: már nem róluk, hanem a hóinaposokról, Adyról és elvbarátairól szóltak a hírek. Jelentőségvesztését az igazi hagyományt megőrző szerepe felmutatása révén szerette volna megállítani. Kulturális törekvésük így kompenzációs stratégiaként is értelmezhető tehát. Miközben ugyanis egyre inkább kétségessé vált, hogy lehet-e még az irodalmi életre valamilyen hatásuk, meg akarták őrizni a múltat, pontosabban a múlt és a költő azon képét, amelyre legitimitásukat építették, s amelyet szerintük veszélyeztetett a jelen mohósága, önérdekűsége.

76 A Petőfi Házat válasznak szánták háttérbe szorulásukra. Hatvány Lajosnak a Nyugat 1908. augusztusi6-án megjelent cikke nem 75 HERCZEG: /'. m. 13. 76 Vö. Gottfried FLIEDL: Erinnerungsinterieur. URL: www.24-26.