A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - Bíró Éva: „Mintha az időt és a teret lapoznám” Kötetrendeződés Szabó Lőrinc Örök Barátaink-ban

„Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre, fákra a zöld haj, a lomb; újul a föld szine és békén megapadva özönlik partjai közt a folyó." (Horatius: Torguatushoz) Összegződnek a szüntelen teremtett természet ciklusai az elmúlás szemszögéből: „ Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt to vaűzi a tűnő nyár, s ha az almahozó ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan lomha ködével a tél." (Horatius: Torguatushoz) A kötetben ehhez hasonlóan a tél elmúlása és a tavasz érkezése köré szerveződnek a következő versek váratlanul vissza-vissza tér a tél, a tavasz boldogságát, a teremtés boldogságát mintegy elrontandó, vagy mint szüntelen a tavasz sarkában lihegő vész, a téli fagy, egészen a nyár érkeztéig. Négy rétegen, négy fókuszon át vezetnek a versek (Goethe, Baudelaire, Whitman, Horatius) egy tisztásra, ahol átlenghet és létezhet az újjászületés, a tavasz „térben és időben". Hírnökei a tovafolyó, a „semmiből" fölbukkanó, „minden"-eket átjáró angyalok: az„uj vizek" (Tyutcsev: Tavaszi vizek). Ezek a vizek a közvetítők a teremtő és a teremtett között, s ahol elhaladnak, életre keltik, fölébresztik a természetet. Angyalok, akik egyszerre részei a teremtésnek mind a két oldalról. Megindul az élet a partokon túl is, az érintés, az ébredés hírének hulláma terjed, „a gépek vízre tolják a hajókat" (Horatius: Sestiushoz) és mielőtt még a meleg, reményteli, teremtő, energikus tavasz-kép megnyugodna a versek hullámában, a zárókép az elmúlást idézi. Minden jó elmúlásának felvillanását, a reménytelenséget, a körforgás kiszámított kegyetlenségét, és a gyász megkerülhetetlenségét. „Porba tiporja a sárga halál a póri putrit ép úgy, mint a királyok tornyát. Óh barátom, a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek! Jön már az éj, a mesebeli árnyak börtöne vár, Plútó gyász otthona...." (Horatius: Sestiushoz) A versek láncolata esélyt sem hagy a gondtalan, meleg, reményteli, alkotó tavaszi hangulat kiteljesedésére. Újra és újra visszatérő vészmadárként riogatja a teremtést a rombolás, később felbukkan az épülés, megújulás szemszögéből a tavasz, és ismétlődik a „megelevenedés", „napfényre törő álmok" „lakkos fényben fürdetett, gyönyörű első levelek! Újra árnyat vető fa lombja! Ringó tömeged azt susogja, Hogy millió bár a levél, Egy sincs, mely nem hisz, nem remél!" (Tyutcsev: Az első lomb) Az egyik az elmúlás letargiájának, a másik a reményteli jövőbe vetett hitnek a véglete, és a fordítások elrendeződésében megmutatkozik a kettő - az elmúlás és a teremtés szemszögének - ötvözete. Goethe: Valami halk gyermeki bánat c. verse, ill. ennek a fordítása kerül be ezek után: vagyis a téli (elmúló) közegben hinni a tavasz (teremtő) eljövését, a versrendezés megmutatja a remény erejét, a mindenkori önmagáért valón túlmutató jövőkép erejét: „Március a hótakarót alig tépi le még az ösztövér télről, s alig fut meg a tél, dühös ködét visszafújva a tájra s hideg szürkébe mártva hegyet, folyót: ő már megindul, aratást álmodik a mán túl, s vet és remél." (Goethe: Valami halk gyermeki bánat) Megjelenikaz ember, a természet és a civilizáció részeként, konkretizálódik ós szűkül a tavasz-motívum. Az előzőhöz hasonló hármas osztású gondolatritmus jelenik meg a következő három versben, eltérő sorrendiséggel. A pozitív képet sugárzó Tyutcsev: Hó fehérlett c. vers fordítása után Hoffmannsthal Koratavasz c. verse következik, ami Tyutcsev előbb említett Tavasz vizek c. versével paralell: míg az egyikben a tavaszi viza hírhozó és építő elem, addig a másikban a tavaszi szél a romboló, félelmetes pusztító elem. A hóolvadás és a friss fű, a fehér és a zöld frissességében megjelenik a teremtés, az élet. „Hó fehérlett lent a völgyben hó elolvadt nyomtalan; friss fű zöldell messzi körben hervad a fű, odavan! Hát az-? Ê a hegyek orma, a bérc piros teteje? Óh, a hajnal azt naponta Friss rózsákkal szórja be!" (Tyutcsev: Hó fehérlett) A tavaszi szél, hírhozó és hírvivő. Az előző versben megjelent az érzékelés mint az érintés képzete, most a látás, a színes világ látása, majd teret kap a szaglás érzékelése, illetve maga a szag. A következő, a hármasságban a szintetizáló vers Tyutcsev: Még bánatos a föld c. verse. Folytatódik az érzetek és természeti jelenségek hatásának kifejezése: „már mindent a tavasz íze jár át", és folytatódik itt is a szél ereje, de mellette már feltűnik egyensúly-teremtőként a tavasz közelítő mosoly, csók, a fénylő havat olvasztó nap tüze. Ez az egyensúlyteremtés folytatódik a George fordításban, „tar sövények", „kopár tölgyek" - „fagyöngy zöld bokra... élő színes jel"; „első fű... és a zörgő avar közt / gyászcsoportokban a sötét kökörcsin" Ezt a közöttiséget, átmenetet, seholsem-létet összegzi a George-fodítás vége: