A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2007 (Debrecen, 2008)

Történettudomány és művelődéstörténet - 100 éves a Nyugat, 80 éves az Ady Társaság. 3 beszélgetés Kiss Tamással

híve a műfaji skatulyáknak. Líra, epika, dráma, vers, színdarab, ma mára XX. században eljutottunk addig, ölelkeznek, egymás szomszédságában vannak, összeolvadnak. A líra lehet prózában is gyönyörű, csodálatosan szép, lehet szabad vers. Milyen nehéz a szabadvers! Rendkívül nehéz egy szabadvers. Könnyebb egy szép klasszikus formát létrehozni, - ha már az ember megtanulta a lírát művelni - mint egy igazi, fegyelmezett, olyan kassáki, vagy whitmani szabadverset írni, szóval itt nem egy konzervativizmusról van szó, hanem igenis a modern törekvések szerelmesének kétségbeeséséről, hogy hova, merre halad a magyar líra ós egyáltalán az európai líra. Tudtommal Angliában és Franciaországban már vége ezeknek a divatoknak. Gondoljuk el, az ember a népért gondolkodik, ír. Ma, amikor annyira kitágult a versolvasók tábora, igazán úgy kellene írni, hogy mindenki foghassa, mindenki átérezhesse, átélhesse. Ha nem is érti úgy, mint az Anyám tyúkját, bár abban is vannak még megfejteni való és megfejthető, megfejtendő elemek, mert a költészet nem érthető úgy, mint bármi racionális és logikus dolog. Abban mindig van valami többlet, valami megfejtetlen, valami még megfejtendő. Ady költészete mikor lesz még mindenkié, mint ahogy mondjuk Petőfié vagy Aranyé. Tehát erről van szó! Ettől féltem a lírát, közelebbről a verset, amely kezd már a Csáki szalmájává lenni egyes fiataloknál. Persze nem veszélyes dolog ez, mert az idő majd kirostálja. így nem lehet egy nemzet, egy nyelv szeretetébe és körébe bejutni senkinek, szóval nem hiszek a költészet emilyen típusú irányzatában és nagyon nagy kár időt is pocsékolni rá. Meg kell tanulni minden mesterséget. Csak azért, hogy az ember a mesterséget elfelejtse és hallgasson belső hangokra, és azokat írja meg. K. I.: Meg tudnád-e fogalmazni, jó néhány kötet után az ars poeticádat? K. T.: Az ars poetica, bizony az meglehetősen bonyolult, egy-két versből nem is lehet az ars poeticát megfogalmazni, sőt tanulmányaim egész sora maga is vallomás, az ars poeticáról, a mű céljáról, megszületéséről, és azt hiszem, hogy az ars poetica az alakul is egész életen át. Lehetne többes számban is beszélni ars poeticáról. Egy rövid szonettet hadd olvassak fel most, ami nem annyira ars poetica, hanem műhelytitokról lehulló lepel, ami mögötte van. Hegedű™ A jávorfa, fehérfenyő, az ében hajnal fényét és éjét nékem adta, nekem csordult a rózsaszínű gyanta, s szárítottam a lombard nap szelében. Hozzá furfangos késeket csiszoltam, s a milliméter ezredévei mértem, míg öble apró hajlatáig értem. Alig éltem, s ha voltam - néki voltam, mert hallottam egy hangot s elfeledtem, oly nyugtalan vagyok miatta régen: itt döngicsél éjjel-nappal szívemben. De a jávorfa, a fenyő, az ében megszólaltatja majd egyszer helyettem, és újra él a földön és az égben. K. I.: Milyen szép ez a vers! Mi ez a hang? K. T.: Ez az a belső hang, ami nélkül nem lehet írni, legalábbis én nem tudok. Sokan kérdezik: „írsz-e verseket? Mennyi verset írsz?" Azt hiszik, hogy az egy napi penzum, végeredményben az ember hatvan egynéhány éves korára megtanulta a mesterséget. Ez így is van. Annyi verset írhatnék, tényleg, szinte órarend-szerűén, amennyit akarnók, csakhogy a verset nem lehet írni, a vers íratja önmagát. A vers annyiban különbözik minden más műfajtól számomra, hogy azt csak bizonyos hőfokon, a lélek bizonyos hőfokán írok. Itt, ebben a Hegedűben mondom el, hogy készültem mindig a minél szebb versek megírására, minta hegedűkészítő lombard mesterek, a garnieriusok, a cremonai mesterek, apró kis vésőket is készítettem hozzájuk, hogy elmondjam mindazt, amiről én sem tudok, ami nagyon belül van, mert én nem tudom, hogy mi lesz abból az érzésből, ami engem versírásra indít. Azt majd a végén tudjuk meg. Tehát a belső hang, amely nem egy olyan titokzatos, egy misztikus valami, hanem ami leszűrődik egy egész életen át, amit nekem mondott a világ, ez a kor, ez a társadalom. Nem egy izolált, nem egy hermetikusan elzárt belső világról van itt szó, mert hiszen én mindent kívülről szerzek ós mindent kívülről kapok. Belülről a lélek dolgozza ezt fel és kopog, hogy meg kell írni. Ez mondjuk egy ars poetica. K. I.: Tehát születik a vers, van ebben egy nagy adag spontaneitás, de egy jó előre elkészült tudatosság is. K. T.: Hiszen állandóan kész van az ember a versírásra, csak azt a pillanatot várja, mikor ez a belső hang megszólal, amikor már nem lehet nem írni, én akkor írok verset, amikor már nem lehet meg nem írni. K. I.: Van-e mostanában ilyen, amikor már nem lehetnem írni? K. T.: Már jó néhány hete küszködök egy verssel, ós úgy vagyok vele, ha akarnám, talán meg tudnám írni, de nem akarom, azt akarom, hogy ő akarja, hogy megírjam, itt van félig készen a vers, így vagyok mostanában a verssel, hogy nagyon jó szomszédságban vagyunk, de megvárom, amíg ő kopog, hogy találkozzunk. K. L: Ezt a verset meg szabadna ismerni ebben a félkész állapotában is? Akkor így egy kicsit közelebbről tekinthetünk be az alkotómunkába. K. T.: Az örök város. Egy római élményem ez a vers. Örök város, vagy Roma eterna lesz ennek a címe.

15 Félkész állapotában. Örök várost írtam 14 Kötetben megjelent a Mérleg hava cfmű verseskönyvben, 1972-ben. 15 Kötetben először a Holdkikötő című, gyűjteményes verseskötet új verseket tartalmazó ciklusában jelent meg, 1978-ban, A római Palatínuson címmel, csaknem tíz évvel e beszélgetés után!