A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Természettudomány - Kozák Lajos: A borz (Meles meles L., 1758) és a vörös róka (Vulpes vulpes L., 1758) kotorékfelmérése a Hajdúsági Erdőspusztákon

KOZÁK LAJOS A BORZ (MELES MELES L, 1758) ÉS A VÖRÖS RÓKA (VULPES VULPES L, 1758) KOTORÉKFELMÉRÉSE A HAJDÚSÁGI ERDŐSPUSZTÁKON 1. BEVEZETÉS A ragadozó emlősök többsége rejtett, leginkább éjszakai életmódot folytató faj. A kevés tényszerű és valós ismeret hiányában többnyire a babonák misztikus ködébe vesző, a valóságtól messze elrugaszkodott hiedelmek, rémtörténetek alapján ítélték meg őket és részben még a mai napig is így tekintenek rájuk. Ezért, valamint esetenként valós, sokszor azonban tévesen nekik tulajdonított gazdasági kártételük miatt, mint elsőszámú közellenséget válogatott módszerekkel irtották. A ragadozó emlősfajok egyedszáma drasztikusan lecsökkent, aminek egyfelől az irtásuk, másfelől az ember térfoglalása miatt a szabad és zavartalan életterük erőteljes zsugorodása volt az oka. Még a XIX. századi és a XX. század eleji szakirodalmak is leginkább káros, a vadászterületeken meg nem tűrhető fajokként kezelték őket. A természeti értékek eltűnésének érzékelhető fokozódása, valamint annak a felismerése, hogy az élővilág egy bonyolult és összefüggő rendszert alkot, ahol minden fajnak megvan a maga fontos, sokszor elengedhetetlen szerepe, és e rendszernek a felborítása végső soron magának az emberi fajnak a létét fenyegeti, lassan változást hozott mind a szakemberek, tudományos kutatók, mind pedig a közemberek gondolkodásában. A ragadozó emlősök között vannak olyan fajok is, amelyek az ember nyújtotta lehetőségeket is kihasználva, az ember környezet átalakító tevékenységéhez alkalmazkodva minden nehézség és üldöztetés ellenére is megőrizték jelentős állománynagyságukat, sőt akár még terjeszkedni is képesek. Hazánk leggyakoribb ragadozó emlőse a vörös róka, melynek egyedszáma az országos állomány felmérési adatok alapján az utóbbi években növekedett, annak ellenére, hogy egész évben vadászható vadfajunk. A vörös róka kiváló alkalmazkodó képességű, generalista faj, amely gyakorlatilag mindenféle élőhelyet elfoglal, és megfigyelhető egyre erőteljesebb urbanizációja is. Ugyanakkor a kotorék és annak helyének megválasztása kulcsfontosságú tényező a számára. Elsősorban a kölyöknevelési időszakban használják e lakóüreget, de a felnőtt példányoknak egyes kotorékok az egész év folyamán pihenőhelyet, védelmet jelenthetnek (Goldyn et al, 2003). A borz 1974-től 2001-ig a természetvédelmi oltalomban részesülő fajok közé tartozott. A védelem feloldásának az oka az volt, hogy bizonyítottá vált állományának és elterjedési területének növekedése (HELTAI et al., 2001), ami alapján meghatározott vadászati idényen belül újra vadászható vadfajjá vált. A borzzal és a rókával történő gazdálkodás a faj táplálkozási szokásai miatt különösen az apróvad-gazdálkodásra alapozó vadásztársaságoknál, illetve az olyan természetvédelmi területeken lehet jelentős, ahol földön fészkelő védett madárfajok állományának védelmét kell biztosítani. Táplálkozási jellemzőik miatt mindkét fajnál szembe kerülhetünk ezen problémával. A vörös róka, mint hazánk leggyakoribb és rendkívüli alkalmazkodóképességgel rendelkező ragadozója kapcsán ez a kérdéskör a természetes önszabályozási folyamatait részben elvesztett, átalakított természeti rendszerek miatt már évtizedek óta a faj intenzív vadászatát teszi szükségessé. Bár táplálkozás vizsgálatok nem mutatták ki egyértelműen a borz ilyen szerepét, ennek ellenére a faj egészét tekintve generalista, ugyanakkor egy-egy adott területen specialista viselkedésmódja alapján nagy egyedsűrűségű populációi esetén mindez feltételezhető (HELTAI és LANSZKI, 2003, Lanszki, 2002). A borz kapcsán az utóbbi másfél évtizedben jellemző erőteljes terjeszkedésével párhuzamosan a fajjal történő gazdálkodás olyan területeken is aktuális kérdéssé vált, ahol korábban legfeljebb mint ritka ragadozót tartották számon. A borz jellegzetes életmódja, táplálkozásökológiája miatt akár mezőgazdasági kártétele is jelentkezhet a fajnak (ROPER ET AL., 1995). A két faj humán- és állategészségügyi jelentősséggel is bír, hiszen a veszettség egyik fő terjesztője a vörös róka (HELTAI ES SZEMETHY, 2003), míg a nagy borz állománysűrűséggel jellemezhető Nyugat-európai területeken a borzot mint a gümőkór vektorát tartják számon (OCORRY-CROWE ET AL., 1996; ROGERS ET AL., 1999) Jelen dolgozatban egy erdőspusztai mintaterületen elvégzett kotorékfelmérés eredményei kerülnek ismertetésre. A felmérési adatok alapján értékeltük a két faj állománysűrűségét, illetve annak változását a kotoréksűrűség alapján, valamint elemeztük az élőhely-preferenciájukat a kotorékok mint mindkét faj számára kulcsfontosságú tényező helyének megválasztása alapján. 2. ANYAG ÉS MÓDSZER A felmérés során kiválasztott Debrecen melletti mintaterület a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet Dél-Nyírség-Hajdúság kerületének jellegzetes erdőspusztai élőhelyét reprezentálja. A felmérést a Vámospércsi út, Diószegi út, Panoráma út, valamint a Halápi tározó által határolt részen végeztük. A mintaterületen az erdősültség mértéke magas, az erdőket kisebb-nagyobb tisztások, gyepek, mezőgazdasági területek, és tavak, vízfolyások tarkítják. A mintaterületen nagy kiterjedésben találunk erdei fenyveseket, akácosokat, de megtalálhatók a természetszerű, illetve ültetett kocsányos tölgyesek is. A nyílt élőhelyeken belül a gyepek aránya alacsony. Az egész régió síkvidéki terület, azonban alföldi viszonyok között már-