A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Irodalomtörténet - Bakó Endre: Nadányi Zoltán Nagyvárad irodalmi életében (1914–1920)

106 BAKÓ ENDRE A kötet utolsó ciklusa a Vasfelhő, a háborúellenes, pacifista költemények gyűjtőhelye. A háború élménye ezekben a versekben nem a maga konkrét brutalitásban, hanem áttételekkel tükröződik, noha a Ne öljétek meg szövegében szinte empirikusnak hat a kűrt-szóra indított roham leírása. De ez csak a fantázia terméke, a költő nem járt a fronton. Katonai szolgálatra bevonult ugyan, több fénykép is megörökítette egyenruhában, talán kiképzést is kapott, de harci cselekményben nem vett részt. Nadányi nem is próbálta elemezni a háború történelmi- gazdasági okait, nem tette etikai mérlegre. „A vérengzés, a förtelem: hazugság! (...) csak egy igaz: a dal, ha csengve foly." Ez volt sziklaszilárd pacifista álláspontja. Mint láttuk, ő is behódolt azonban annak a naiv álláspontnak, hogy a dal, a költészet hatalma megóv a halállal szemben. (Dalolj, dalolj) Rezignált, lakonikus számvetés a Szürkület: nem lett Nap, nem lett Hold, csupán egy kis mécses, amely alig világít a túlsó falig. Mindezt szinte érzelemmentesen, némi iróniával nyugtázza. Noha nem tartott számot a vátesz-költő szerepére, a dicsőségre igen. Az efféle elégedetlenségek és elbizonytalanodások is a szecesszió életérzésének sajátos megnyilatkozásai. A kritikusok, Tóth Árpáddal az élen, egyöntetűen megállapították, hogy tanítvány-lírával van dolguk: Nadányi Babits és Kosztolányi nyomdokain halad, technikája némelyik versében olyan tökéletes, mint az övéké. De érzésvilága, személetmódja, vízióinak horizontja mégis sajátosan egyéni, „elkülönült mindenkitől, talán csak Kosztolányival és Nagy Zoltánnal rokonítható." Ezek Major Dezső váradi kritikus szavai, szerinte ezzel a kötettel Nadányi „egyszerre a legkitűnőbb magyar költőkkel egyenrangúságot nyert."

19 Költészete magyar talajból nyerte éltető nedveit, habár a francia parnasszisták és szimbolisták áttételes hatása egyáltalán nem zárható ki, helyenként szövegszerűen is bizonyítható. Jól látta Sas Ede: „Kiváltképpen ki kell emelnünk szonettjeit, amelyek finomságukkal, csiszoltságukkal, amellett tartalmasságukkal egyenesen Heredia remek műveire emlékeztetnek: azt a műfajt, amiben a gondolat oly szervesen egy a formával, Nadányi Zoltán mesterien műveli."

20 Zeneisége sokszor káprázatos, verselése bravúros, formaérzéke meglepően biztos és csodálatos tisztaságú, lírája egyéni színezetű, de mindig a tartalomhoz illő. Erotikus, ugyanakkor szemérmes. Kifejező ereje különösen a drámai metaforákban nyilvánul meg. Nadányi levetkőzte Farkas Imre rontó hatását, egyes versei már a legnagyobbakéval vetekszenek. Sokszínű és dúshangú művész. Nem ilyen lelkendező a Vasárnapi Újság már idézett recenzense, habár alapjában véve ő is pozitív mérleget vont. Megállapítja, hogy Nadányi már tradíciónak fogta fel a Nyugat első nemzedékének egykor forradalmi leleményeit, s ezeket a lehető legtermészetesebb módon igénybe vette, és a saját mondanivalója szolgálatába állította. „Egyénisége nem a leleményben, az újításban nyilvánul, hanem az örökség szerint rászállott formák újraalkalmazásában." Verseinek hangja kellemes, friss, közvetlen, de néha erőltetetten szellemeskedő, s lírája nem széles perspektívája Gyors benyomásokat énekel, de erénye, hogy saját méretein belül 19 Major Dezső: Kerekerdő. Nödányi (sic!) Zoltán verseskönyve. Szabadság, 1917. ápr. 22.4 20 Sas Ede: u. 0 marad.

21 Tóth Árpád néhány kifogása ellenére nyugtázta a fiatal költő tehetségét. „Ha furcsaágait kitombolja, s zengő és kész formáit őszintébb és érettebb mondanivalók kifejezésére fordítja, joggal sok szépet várhatunk tőle. Fiatal költőnél szinte páratlan jelenség az, amit ebben a kötetben látunk, hogy legmerészebb témák során sem esik egyetlenegyszer sem képzavarba..."

22 A szerkesztő ugyanabban a számban, ugyanazon az oldalon harangozta be Nadányi új kötetének megjelenését, és az ő méltatását Dutka Ákos Ismerlek, Caesar c. verseskönyvéről.

23 A kötetből kiszűrődő hangokat próbálja magában felidézni, s legtovább a költőtárs kiáltását hallja, amint az Elemeket vallatja: „Ég, Föld, Víz hát adjátok okát". Dutkát, akivel 1910 óta együtt haladt a pályája, „az indulat delíriumában, a fájdalomtól mámorosan" szereti látni. „A könyv túlnyomó részét háborús versek teszik, amelyekben a durván illetett, gyötrődő emberi lélek száz fájdalma parázslik." Nem kerüli el figyelmét, hogy Dutka igen gyakran veszi lantjára Váradot és Bihart. Végső ítélete: finom és nemes költő Dutka Ákos, aki hivatást tölt be a háború keserves napjaiban. 1917 őszétől még többet publikált a Nagyváradban, közelebb került a színház világához, s az esztendő még egy ajándékkal szolgált az ifjú költőnek: Kosztolányi ismét Váradon vendégszerepelt, s ekkor bizonyosan találkoztak. Nadányi megkülönböztetett tiszteletét, már-már rajongását tanúsítja egy újságcikk, mely állásfoglalás Kosztolányi értékei mellett, miközben a háborús uszító Szabolcska Mihályról alaposan lerántja a leplet.

24 „Nem volt olyan elegáns, mint Harsányi, fellépéséből hiányzott a fölény és hideg rafinéria... (...) Úgy állt a színpadon, mint akinek semmi más célja nincsen, csak a verset akarja elmondani. A szavak, amiket nem a tolla hegyéből csikart elő és nem könyvespolcokról szedett le, hanem a szíve szövetéből tépett, és azon véresen papírra vetett, ajkáról is melegen, fájdalmasan hangzottak. Előadásában semmi póz, semmi színészi ügyeskedés: ő most a verseit mondja, a szavait, melyeknek semmi szüksége külső segítségre, legkevésbé arra, hogy az előadó a hátuk mögül gesztikuláljon. (.. .)Jól halottam a tapsokat, jól hallottam a tetszészajt, de azt is hallottam, hogy a szívek nem dobogtak eléggé, nem dobogtak oly hangosan és sebesen, ahogy illett volna. Finom fülekkel ezt is meg lehet állapítani. Fejemet teszem rá, hogy a Harsányinak, aki vicceket mondott, sokkal nagyobb sikere volt a színházban, hadimilliomosok mulatóhelyén, mint Kosztolányinak. Lehangoló kudarca ez a váradi színházlátogató közönségnek. .. (...) Kosztolányi nem tud adomázni. Ö nem olyan szerencsés, mint Szabolcska Mihály, aki talpraesett anekdotákat gyömöszöl rímes formába és csizmahájjal sodort, végén csattanó versekkel üti nyakszirten a fajmagyart. Kosztolányi nem mondja azt, hogy döfd bele, édes fiam, a szuronyt a muszkába, és forgasd meg benne jól, hogy a hetedik unokája is megemlegesse a magyar honvéd virtusát; osztán ha mán a bele kifordult, hajolj le hozzá, édes fiam, és kötözd be a sebét gyöngé21 Anonim: u. 0. 22 Tóth Árpád u. 0. 23 Ismerlek Caesar. Dutka Ákos könyve. Nv. 1917. ápr. 20.3-4 24 Néhány szó a színházi közönségről, a versről és Kosztolányiról. Nv. 1917. dec. 8.3-4