A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2006 (Debrecen, 2007)

Irodalomtörténet - Bakó Endre: Nadányi Zoltán Nagyvárad irodalmi életében (1914–1920)

104 BAKÓ ENDRE ga. (Helységnév mindössze kettő olvasható a kötetben: Róma és Velence.) A stilizált énnek „már nincs köze a földhöz", könnyesen, dezilluzionáltan menekül a szerelembe, halálvíziótól és félelemtől átitatva vágyakozik a szépség transzcendens szférája után. Ismeretkritikai szkepszise révén átlépett a konzervatív közösségi morál normatív követelményein. Arra a felismerésre jutott, csak az képes megvalósítani önmagát, aki belső szabadsága szerint választ. A kor kritikusai ezt hiányként detektálták. Ahogy a Vasárnapi Újság fogalmazott: „lírája nem mélyül ki az élethez és világhoz való vallomássá."

15 De hivatott költő lévén, legtöbb versében feltárul életének lelki-szellemi horizontja, ennek következtében a társadalom, a valóság szubjektív árnyképe. Annyiban mégis van közvetett üzenete a kötet verseinek, amennyiben a narrátor hátat fordít a konvencionális, félfeudális értékrendnek, a túldimenzionált hasznosság-elvnek, elhatárolódik a nép-nemzeti irányzat lírai eszményétől, retorikus versbeszédétől: a közösség-szolgálatot meghaladott költői feladatnak tekinti. Tehát az alkata lényegéből eredő személyes élményeit kívánja költői világa horizontjává emelni. Felismeri, hogy a költészet elkülönült esztétikai valóság, jelentéses szféra, amely kódolt nyelvet követel. Ebből szükségszerűen következik, hogy formaművészete, költészettechnikája nemcsak eszköz, de célzott érték egyszersmind. Versstruktúrái és kifejezésmódjai változatosak, ornamentálisak, sokszor keresetten színezettek, bonyolultak. Antifeudális, mondhatnók, ha nagyobb társadalmi affinitással rendelkezne. A Kerekerdőt prológ, egy cirkuszi kikiáltó szöveget imitáló szimbolikus költemény vezeti be (Bumm! bumm!), tudatosan azonosulva a mutatványosok, a vérrel festő csodapiktor, az önszívét tépő akrobata, a kéjjel szenvedő fakír, a nyakát törő bohóc szerepével, hangoztatva, hogy a produkció csoda és nem csalás. Szemérem és öntudat kavarog a vers hátterében, a „lázát áruló" költő és a nyilvánosság szembesülése miatt támadt belső feszültséget oldja fel a zajos, cirkuszi beszédmóddal. A vízióban-csízióban rím kétségtelenül keresettnek hat, amint arra Tóth Árpád is utalt,'

6 ám van jelentése: a csodapiktor víziói nem találhatók meg a csízióban, vagyis a jövendőmondó verses naptárban, mert az áltudományt terjesztő ponyva. Talán inspirálta Kosztolányi A komédiás dala c. költeménye. Fel kell figyelnünk a vers képszerűségére, amely a paroxizmusig fokozódik. A kötetet felfoghatjuk úgy is, mint a költői személyiség felszabadulásának dokumentumát, jóllehet a szerzői én általában rejtve marad. Egyes darabokban a dekoratív ornamensek egyébként is mágikus kört vonnak a „lírai hős" köré. Máskor a spontán realizmust visszafogottan színezi a költői eszközhasználat. Jó példa erre a Rossz éjszaka c. szonett, amely egyes szám első személyben fogalmazódott ugyan, a kávéház, a hazatérés, a házmesterrel való találkozás, majd a szobabelső a rossz hangulat ködfátyolán át jelenik meg, tehát eleve nem naturalista reprodukció. Tandori Dezső rámutatott, (TANDORI, 1979) hogy a leghétköznapibb kifejezés („Ma minden rossz volt.") válik plasztikussá a folytatásban. A harmadik versszak gyors váltása viszont a szerkesztői művészet eklatáns példája. Hiszen azt szeretnénk, ha a versi beszélő végre hazaérne, s talán kilábalna a rossz hangulatból. A megérkezés megtörténik, ezután öt nominális mondattal jellemzi a lehangoló enteriőrt, majd az alliterációkkal különös hangsúlyt ad, mintegy előkészíti a víziót: Beléptem. Füstszag, Síri csend. Vetett ágy. Szemszúró villany. Elszítt cigaretták. A hencseren hosszára hull a bundám. S hogy a villanyhoz léptem, hogy eloltsam, úgy rémlett, mintha bundástul aludnám a hencseren, arcra borulva, holtan. A halál-kultusz elterjedt divat volt a századfordulón, akárcsak a misztikus szorongás vagy borzongás, mint a dekadencia sajátos megjelenési formája. A Maryann, fázom c. versben a költő a boldogtalanságra ítélt, reménytelenül elátkozott sorsú, „őrültként ődöngő" egyén szerepében tetszeleg, egyes szám első személyben. A költemény ezzel a sorral fejeződik be: „Eressz el a halálba." Gondoljunk csak Adynak A halál rokona c. versére, de Babits és Kosztolányi fiatalkori költészetében is gyakran feltör az elmúlás hangulata. A halál-motívumnak többféle korabeli inspirációja ismeretes, folyt egy affektált, szinte játékos „komázás a halálveszéllyel". (Kosztolányi) Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a költemény anakreoni sorokból szerveződik, melyek olykor anapesztusokból állnak, (Maryann, melegíts fel), máskor negyedfeles jambusokból. (Goromba, rossz szelekbe) Jellemző Nadányi érzékenységére, és képteremtő fantáziájára, hogy a perceket mint vérszívó vámpírokat, a halált mint bennünk nőtt ágbogas gonosz fát, a rémet mint förtelmes csontbarmot képes érzékileg megjeleníteni. (A percek, Haláltánc, A rém) Mindhárom vers játékos triole-forma, csengő-bongó zenéje, már-már mesterkélt rímelése azonban kétséget ébreszt az iránt, vajon ezekben az indázó versmondatokban nem több-e a valós félelemnél a játékos szándék? A Haláltánc és A rém ugyanabban a formában íródott, mint Kosztolányi Ilonája. Tóth Árpád sokallta a versekben az affektáltnak és utánzottnak látszó idegességet, A zseb c. szonett kapcsén pedig a szellemeskedően fanyar modern poénokat.

17 A borzasztó fehérség c. szonett a fehér szín és a vele egylényegű tárgyak szimbolikus jelentésébe is benyomuló ellentétet használja versszervezőnek, akárcsak a Fehér karácsony. A szonett szinte mellékesen feltárja a művészi kreativitás belső ellentmondását: az alkotás öröm és véres áldozat egyszersmind: „Fehér papírlap, boldog, tiszta fénye, / amelyre véreddel kensz karmazsint." A véres völgy c. „ontológiai vízió" egyes szám első személyben fogalmazódott ugyan, de itt kozmikus dimenzióról van szó, vagyis nem konkretizálható versalanyról, földrajzilag nem azonosítható képzeitlelki tájról, amelynek tárgyi világa misztikus ellenség képében leselkedik a beszélőre. Az eltérő szakaszokból, különböző metrikájú verssorokból álló, de főleg páros rímekkel operáló költemény értékét líratörténetileg növeli, hogy távoli József Attila-párhuzamok találhatók benne. 15 Anonim: Kerekeredő. Vasárnapi Újság, 1917. máj. 13.312 16 Tóth Árpád: Négy verseskötetről. Nyugat, 1917.851 17 U.o.