A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Kisebb írások - Patay Pál: Jártam, mint régész Hajdút meg Bihart

Az 1950-es évek végén, 60-as évek elején sem volt régész a Déri Múzeumban. Ha leletbejelentés történt, a Nemzeti Múzeum Adattára, amely akkor a leletmentéseket az egész országban nemcsak irányította, de azok költségeit is biztosította (és ahol akkor magam is dolgoztam), többször engem küldött ki a helyszínelésre. Egy ilyen alkalommal jól megjártam a Zsuzsi vasúttal. (A Gútra menő erdei vasutat nevezték így a debreceniek.) Még 1958-ban jelentették a Nemzeti Múzeum Adattárának, hogy egy Daróczy József nevű gazda a Debrecen határában lévő Fancsikán bronz leletet talált. Engem küldött ki az Adattár. Gondoltam könnyen eljutok oda vonaton, hiszen a Zsuzsi vasút első megállója Fancsika névre hallgat. (Gépkocsi akkor még ismeretlen fogalom volt a régészek számára.) Csak amikor a vontról leszállva a legközelebbi tanyán érdeklődtem, merre van Daróczy tanyája, tudtam meg, hogy nem Fancsikán vagyok, hanem a Bellegelőn. Szerencsére a gazda ismerte Daróczyt, tudta merre van a 78. számú tanyája. Útmutatása alapján erdei utakon 5-6 kilométert gyalogolva el is találtam oda. Daróczy át is adta nekem az egykor egy fazékban elrejtett, majd ezer kis ékszerből és apró ruhadíszből álló leletet, én meg gyalogolhattam vissza. (Ritka leleményes vasutas lehetett az, aki a Zsuzsi vasút megállóit elkeresztelte, vagy fogalma sem volt Debrecen topográfiájáról.) Másik alkalommal Magyarhomorogra kellett kimennem. Itt suhancok egy rókát akartak a lyukából kiásni, de a róka helyett egy koponyát és vas tárgyakat húztak elő a földből. Budapestre visszatérve, megörvendeztettem velük Dienes István kollégámat. Lerítt róluk, hogy X. századi magyar sír mellékletei (zabla, tk. kengyel) voltak. Még abban az évben ásatásba is kezdett. Most meg ő örvendeztetett meg engem, mivel a X. századi sírok mellett javarézkoriakat is feltárt. Fel is kínálta nekem, hogy kapcsolódjak be én is a munkába. így aztán törzstagja lettem a homorogi munkacsapatnak, amelyben rajtunk kívül évente még két-három egyetemista is részt vett. (Legtöbbet Kovács László -jelenleg: MTA Régészeti Intézet - és Pálóczi Horváth András -jelenleg: Mezőgazdasági Múzeum - volt a csapat tagja.) Elég kemény munka volt ez az ásatás. Bent laktunk a faluban. Onnan jártunk ki reggelenként a mintegy öt és fél kilométerre fekvő munkahelyre, a Kónyadombra, este meg vissza. Mivel kint még egy sátrunk sem volt, az ásatáshoz szükséges felszerelést naponta cipelni kellett magunkkal, este meg a munkásoknak a feltárt régészeti és antropológiai leletanyagot be is kellett hozni. Esős időszakban néha ötnegyed óráig is dagasztottuk a fekete vendégmarasztaló sarat, amíg oda, vagy visszaértünk. Semmi sem mentett volna meg bennünket a bőrig ázástól, ha történetesen egy valamirevaló zivatar elkapott volna bennünket. Szerencsére ez nem következett be; emlékezetem szerint csak egyszer bújtam be eső elől egy szalmaboglyába. Nagy modernizálódást jelentett, amikor 1963-tól Pónyai Sándor, a szegedi egyetem embertani tanszékének technikusa több ízben is résztvett az ásatáson. Ilyenkor ő szállította az oldalkocsis motorkerékpárján ki-be az anyagot, valamint engem, mint „korelnököt". Utoljára 1970-ben vettem részt a homorogi ásatáson. Most már végre Dienes is rászánta magát, hogy ne naponta gyalogoljunk ki a Kónyadombra és vissza; egy lakókocsiban tanyáztunk kint a munkahelyen. De úgy látszik, hiányolta a napi 10-11 kilométeres sétát, mert munka után rendületlenül bejárt - a fiatalabb munkatársak kíséretében - a faluba és ha már bement, nem kerülhette el a falu vendéglátóipari üzemét. Október lévén, vak sötétben tértek mindig vissza. Közben Dienesnek az egerekkel gyűlt meg a baja. Ezek befészkelték magukat a lakókocsi kettős falának lemezei közé, onnan ijesztgetve Pistát zajos hancúrozásaikkal. Talán megérezték, mennyire nem kedveli őket; egy napon a jegyzeteit is megrágták. Dienes 1971-ig járt le Magyarhomorogra, de a temető teljes feltárását nem fejezte be. Az ásatási térkép szerint azonban sok sír már nem maradhatott feltáratlan. Ezt a munkát szándékozott 14 év elteltével egykori munkatársa, Kovács László elvégezni. Mérnökileg a temető nem volt bemérve, problémát jelentett számára, hogy fel tudja-e ismerni az ásatás helyét a sokhektárnyi szántóföldön. Kérésére elkísértem a helyszínre. Csak miután megegyeztünk, hogy hol is lehetett az ásatás, vettük észre, hogy vagy 100 méterrel odébb, ott voltak az utolsó ásatás vissza nem temetett 475