A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2005 (Debrecen, 2006)

Néprajz, kulturális antropológia - Szabó Anna Viola: Lukács Juliska ruhái

Különösen a harmadik színben. Mikor megjelenik a színen, egyszerre ellenállhatatlanul felzúg a nyílszíni taps. így néz ki egy királynő, aki hódít!" lelkesedik a színházi lap.

54 A megjelenés azonban már csak a színpadon ilyen fenséges. A fénykép, amely mindent lát, mindent jobban lát, s amely maga a valóság, Lukács Juliskának ezt azt arcát már nem örökítheti meg. Ha ezt akarja látni, elég tükörbe néznie. De a színésznő nem a tükrön, csak a képeken át látja, s akarja láttatni önmagát, szeretne inkább még hősnő lenni, szeretne Rózsi és Darinka maradni: szeretne így megőrződni az emlékezetben: a saját emlékezetében is. Ezért nem lép fel talán a Népszínházban sem - nem akarja lerombolni a magáról keltett illúziót, a „szép" Lukács Juliska albumokban megbúvó képét. A mostani arcát és alakját senki nem láthatja közelről, smink és ékszerek, kosztümök nélkül: Juliska már csak a színpadon létezik, csak abban a pillanatban, amelyben létrehozza egyre nemesebb veretű alakításait. Eljátssza például Gerrudist, s a kritika a mennyekbe emeli: (L. J.) „most a héten végre olyan szerepben állott a nagyközönség elé, amelyben alakítása sokáig feledhetetlen az igazi művészetet szeretők s megértők előtt. Gertrudist játszotta a Katona örök életű Bánk bánjában, s úgy Melindával, mint Bánkkal, való jelenéseiben tökéletes, minden ízében befejezett művészetet produkált, amilyenre alig-alig emlékszünk mostanában. Csupa drámai erő, igazság, patinás klasszicitás jellemezte fönséges királynőjét. Kiváló szellemi előkelőség, mélyreható stúdiumokra volt építve alakítása s nekünk igazán jól eső, hogy a színház ez évi történetében oda írhatjuk Lukács Juliska nevét, hol csak nagyon kevesek vannak beiktatva. Ünnepi est ünnepi hangulata közt ünnepeltük Lukács Juliska művészetét, azzal az óhajtással, hogy hasonló művészi feladatok megoldására máskor is alkalma nyílik majd ennek a kiváló művésznőnek, aki ma drámai összesünk egyik oszlopos tagja"." Lukács Juliska művészete végül legyőzte a korzó népe keltette mesterséges népszerűséget nem volt szüksége többé a fénykép közvetítésére, „irracionális elhitető erejére"""' ahhoz, hogy felismerjék. Nem a képeken, a korzón: a deszkákon volt immár színésznő. Ha csak a képeket látjuk, amelyek önmagukban, mint tudjuk, nem beszélnek: csak pózokat, ruhákat látunk: egy régi színésznő ma már furcsának és avíttnak tűnő pózait, és még mindig szép ruháit. Tévedett-e Lukács Juliska, amikor a képek emlékezetére bízta magát? Tudhatta-e, hogy a személyes emlékezet nélkül tényleg csak a ruháit őrizhetik meg a képek? Vajon azért készültek-e hogy önmagát, vagy csak a toalettjeit tegye naftalinba? Az örökkévalóságot, vagy csak a helyi versenyt akarta velük megnyerni? Akármi is a válasz, mi a magunk részéről igyekeztünk ismét élettel megtölteni a ruhákat, s feltámasztva színpadi valóját, legalább ennyi, a magunk igazságát szolgáltatni Lukács Juliskának. 54 Színházi Figaró, 1921. április 30- május 6. 55 Színház és Mozi, 1923. március 16. 56 Bazin, 21. 333