A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2004 (Debrecen, 2005)

Művelődéstörténet - Szabó Anna Viola: Gondy Károly fényképész Debrecenben

túlságosan látványos megmozdulásai, túl hangos kinyilatkoztatásai miatt nem állnak szóba vele: így két szék között a pad alá esik - s teljesen egyedül marad. Gondy a debrecenivé válás érdekében a múltat választotta a jelen helyett: s elsüllyedt ebben a kútban. Mindebből úgy látszik, hogy Gondy Károly nem volt elég bátor, nem mert kockáztatni, nem merte vállalni önmagát, így teljesen feloldódott az elvárások teljesítésében, s ez a rámerevedett görcs olyan túlteljesítésre ösztönözte, amelyet élete végén a maga számára sem tudott már értelmezni. Míg azonban ez a túlteljesítés szakmájában sikert hozott a számára - emberileg kudarcos életpályát eredményezett: az egyenes és biztos ívü, döccenők nélküli pálya mögött egy ennek feláldozott személyiség rejlik. Annak tudatának félelme, hogy mennyire nem csak a szakmai ismereteken és gyakorlaton múlik a siker, a biztonságos és kényelmes élet iránti vágy óvatossága visszatartotta minden olyan lépéstől, társadalmi megmozdulástól, amely saját meggyőződését, ha az a választott közönségével szemben állt, nyíltan vállalni engedte volna. Egey István, mint oly sok kollégája, belebukott a kísérletező szellembe, de egy önazonos és bátor élet után, a város általános részvététől kísérve ment utolsó útjára, - Gondy Károly maga adta fel praxisát és halála előtt tíz évvel az újságírást is, - így közönségétől teljesen elfelejtve, öregen és betegen halt meg: nem csak a kudarc látványos voltában van különbség. Gondy nyugdíjba vonulási gesztusát értelmezhetjük úgy is, hogy leszámolt az illúziókkal és debreceni közönségével, hogy az elismertség egyetlen alapját kihúzva maga alól nézzen szembe vele, s végre önmagával is, úgy gondolván, hogy ha magam nem kellek nektek, ne kelljenek a képeim sem. Gondy Károly meghalt még a háború előtt: nem kellett végignéznie a cívis bukását, a teljes feloszlást: soha nem tudta meg, hogy az az eszmény, amelynek adaptációjára életét alapozta, semmivé lett - hogy életének nem marad nyoma. A képek csak a nevét, belőle magából semmit nem őriztek meg: áldozatává váltak egy rájuk alapozott karriernek, amelynek építése során mellékesekké, pusztán eszközzé lettek - ez a rutin, a napi gyakorlat üressége és unalma látszik rajtuk csupán. Hogy mi ennek az oka, annak fentebb próbáltuk magyarázatát adni. IRODALOM BALOGH István 1947 Cívisek társadalma. Budapest, Misztótfalusi CS. PLANK Ibolya 1993 Egy felvidéki fényképszcsalád. In.: Cs. Plank-Kolta-Vannai: Divald Károly fényképész és vegyész üvegműcsarnokából Eperjesen. Bp., Magyar Fotográfiai Múzeum - VIPress Kft. FEJŐS Imre 1958 Fényképészetünk első virágkora. Folia Archaeologica, 209-222. GERSZI Teréz 1960 A magyar kőrajzolás története a XIX. században. Bp., HANKISS János 1948 A regény tükrében. In.: Szabó István (szerk.): A szabadságharc fővárosa Debrecen, 1849 januármájus. 505-555. Debrecen városának kiadása IRINYI Károly 2002 A politikai közgondolkodás és mentalitás változatai Debrecenben, 1867-1918. Debrecen, Történeti Intézet K. HORVÁTH Zsolt 2002 Önarcképcsarnok. A személyes emlékezés, mint történelmi probléma. In.: Szekeres András (szerk.): A történész szerszámosládája. 81-102. Bp., L'Harmattan-Atelier 388